SÁBA KIRÁLYNŐJE
Hajnali ötig vártam, hogy írjon. Hiába.
Most újra várok. És közben alszom, hogy ne tudjak magamról. És erőt gyűjtsek. Mert egyetlen éjszaka alatt évezredeket öregedtem. És nem tudom, kibírok-e még egy ilyen éjszakát.
Nem a házasság, nem a törvény, nem a tér-idő zavar. Hanem hogy nincs velem, még szóval sem. És ez megváltoztat mindent.
Ezt ugyanis nem sejtettem. Hogy a szavak, amelyek korábban minden veszély ellenére parttalanul áradtak, megfogyatkoznak, mint a telihold. És ez történik.
Hogy mindez véletlen egybeesés-e azzal, hogy szeretője vagyok, vagy így volt eddig is, csak én nem vettem észre, nem tudom.
De egy percig se félts. Ha megöli bennem a szerelmest, Sába királynője előtt már esélye sincs a férfinak. Mert ő is én vagyok. Ha nem is Aphrodité, mert Aphrodité addigra halott, azért Salamon kedvese akárki nem lehet.
S hogy boldog voltam vele? Ajándék volt. Ajándék nekem és ajándék a szerelmes férfinak - tőlem.
Ha a szerelmes férfi, a bölcs helyén, csepűrágó dadogja lehangoló szerepét, boldogságról ugyan hol beszélhetünk?
Hiszen még csak nem is neki szól a szív és a szó! Hamis álarccal szavakat, könnyeket, mosolyt csal szemembe, nem több. Érzéseket, amelyek nem voltak, nem lesznek övé soha.
Az előadás ugyanis véget ér. És nincs az a maszk, amelyért sírni tudnék.
Mert Salamont gyászolom. Nem a színészt. Nem a játékot. De nem is önmagam.
