TÉLI MESE
Az igazság az, hogy a Kedves Olvasónak már a hócipeje is csordultig lehet a kávéimmal. Márpedig kávézni fogok, ha a fene fenét eszik, akkor is.
Közben eszembe jut egy történet. Hogy apám őrületesen sokat dolgozott, jóformán alig találkoztunk, mint most, a kevesemmel, és persze ő volt számomra minden, maga az atyaúristen, mint most a kedvesem, és ha végre időt szakított rám, egyenesen a mennyben éreztem magam, mint most, a kedvesemmel.
Történt egyszer, hogy állatkertbe készültünk. Már hetekkel azelőtt lefixáltuk azt a bizonyos vasárnapot, számomra többet jelentett, mint egy születésnap vagy egy karácsony, és én vártam, álmodoztam, reméltem. Hogy a nyakába vesz, elvisz a zebrákhoz, megmutatja az oroszlánokat, és közben mesél, mesél, mert olyan gyönyörűen, ahogy apám mesélt, csak a kedvesem tud mesélni.
Aztán már csak a sötétre emlékszem. Hogy szombat éjjel bejött hozzám, esti puszira mindig benézett, leült az ágyam szélére, és azt mondta, nem jöhet velünk az állatkertbe. Valami történt a munkahelyén és semmiképpen nem lehetett lemondani. De közben egészen kétségbeesett. És bíztatott, hogy majd máskor, majd jövő vasárnap, akkor már biztosan együtt leszünk.
És én semmit nem tudok. Semmit nem érzek. Csak azt a sötétséget. Meg azt, hogy nem lehet velem. Mint most, a kedvesem.
