KEZDŐDIK
Már csak rohamnak hívom.
Pedig gyönyörűen követni lehet.
Amint előbb épp csak megmozdul valami, valahol a szív és a lapocka táján, még hangnak sem nevezném, olyan észrevétlen, majd elkezd gondolkodni. De úgy, hogy azért én is halljam.
Hogy mindez ugye legalább két dolgot jelenthet. Hogy nem jön, de jönni fog, vagy, és ahogy múlik az idő, azért ezt se zárjuk ki, sőt, egyenesen egyre nyilvánvalóbb, hogy nem is jön. És ha nem jön ma, akkor persze tovább lehet folytatni az eszmefuttatást. Mert akkor ez jelentheti azt, hogy jön holnap, vagy éppenséggel az ellenkezőjét, hogy holnap se látom. És a sor végtelen. Vagyis soha. Soha többé nem látom. Sem ma, sem holnap, sem semmikor. Hanem volt, és nincs, és ami volt, az nincs, és ami nem lesz, az nem lehet, vagyis a nincsnél is semmibb, vagyis nem volt, mert akkor lenne, és megőrülök.
Megnézem az emaileket. Iszom egy kávét. Elszívok pár cigarettát. Leülök, leírom, ami eszembe jut. Semmi.
Most kellene az a bizonyos erő. Meg az öntudat. Meg a hit. És szerencsére valamennyi még akad.
Hogy meddig lesz elég? Ha jól saccolom, egy óra. Aztán kezdődik a nagyroham.
Amikor már semmi nem segít.
