NAPLÓ KÉPZELT-VOLT KEDVESEMNEK
Kérlek, ne gyere most nekem a szemrehányásokkal. Legalább egy éve írtam ezt az egészet, most már fölösleges idegeskedni, egyszerűen most jött el a pillanat, hogy megmutassam neked, mit éreztem akkor, amikor hiába vártalak. Hogy legalábbb utólag érts. Mert folyton azzal jöttél, hogy nem értesz. Hogy érthetetlen vagyok.
Tudod, így van ez. Te egyik napról a másikra múltál el, ez számomra is váratlan volt. Nem azért, mert nem szerettelek, hanem mert nem volt értelme. Mást szerettél.
És, hát persze, hogy szerelmes lettem. Pedig valamit azért tanultam melletted. Mert amiután elváltunk, nem jártam férfi-közelben. Legalábbis nagyon sokáig. Viszont írtam és olvastam, amennyit bírtam. Pótcselekvés, tudom. Mit érdekel.
Így született ez a blog is, ahol aztán sokan megkerestek. Ki kommentben, ki levélben. Szinte órák alatt belefutottam egy gyönyörűen író, ez nálam továbbra is fontos, hogy a férfi a szó, az ige értője legyen, vallástörténészbe, aki valóban tud latinul, görögül és héberül, és fordít írásokat, amelyek számomra az Elveszett Világot jelentik, egyszóval a Mysterium Magnum elevenedett meg előttem általa, és, ahogyan az várható volt, levelezni kezdtünk. Többszáz hosszú-hosszú levél és viták és éjszakák. Naná, hogy szerelmes lettem. Te is az lettél volna a helyemben.
És most félek.
Amióta a szeretője vagyok, nem beszél. Az apokrifákról is csak akkor, ha veszélyben érzi a kapcsolatunkat. Úgy viselkedik, mint bármelyik férfi, számomra titokzatosan és érthetetlenül, kissé zárkózottan, kissé távolságtartóan, és kétségbe ejt nap nap után. Aztán a levelei. Ugyanolyan gyakran ír, és mégis más.
Te ismersz. Tudod, hogy én gondolkodás nélkül ugrom életre szóló kapcsolatokba. Nála nem tudom, még azt sem, mit érez. És hát, te mondtad, tanuljak várni. Nos, tanulok. Nem lépek elsőként. De ebbe én beledöglöm. És abba is, ha valami hülye religiológiai előadás elsőbbséget élvez velem szemben. Más nőkről nem beszélve. Legszívesebben ordítanék és toporzékolnék, de arról leszoktatott néhány kedves, verekedős emlék. És félek. Állandóan rettegek, hogy majd kidob, mint te.
Nem tudom, mit akarok. De biztos, hogy akarok valamit, ha egyszer írok. Talán, hogy mondd, hogy hisztizzek bátran, vagy, ellenkezőleg, legyek türelemmel, vagy akasszam fel magam, ezt , mondjuk, nem köszönném meg, a gondolat ugyanis hónapok óta kísért, vagy egyszerűen mesélj nekem a férfilélekről, mert semmit nem értek.
Tűzforró vallomás után, én hülye, nagy nehezen leírom, hogy én is hasonlóan érzek, mire a következő percben már évszázadok választják el tőlem. Zárt, komoly, idegen, hallgatás veszi körül. Kétségbeesem. Azt hiszem, nem szeret. Bezárkózom a hülye írások közé, öngyilkos gondolataim vannak, biztosra veszem, hogy elvesztem, és akkor újra keres, éppoly lángolón, mint legelső találkozásunkkor.
És ez nehéz. Nagyon nehéz. Ez egyáltalán nem olyan, mint feleségnek lenni.
Amikor legutóbb beszéltünk, azt hittem, kidobott. És egyedül éreztem magam. Tíz perc múlva levelet kaptam: örökre az övé vagyok, nem élhet nélkülem.
Ez tényleg ilyen? Ennyire zavaros? Minden, aminek a szerelemhez köze van?
Bocsáss meg, ha zavartalak. Téged már csak így szoktalak megkeresni - kéretlenül és alkalmatlanul.
Azt hiszem, amolyan okos házibarátra volna most szükségem. Aki megnyugtat, lesz ez még így se, valami ilyesmi, és eltereli a figyelmemet.
Hát ennyi.
Ha meg nem válaszolsz, hát rosszabb nem lesz.
Hát ezért kerestelek.
