TÉLFORDULÓ
Olyan sötét volt. Olyan kilátástalanul sötét.
Amikor kinyújtottam a kezem, és ott voltál, egészen közel, hihetetlenül szép, hihetetlenül igaz, maga a fény, az egyetlen, aki kivezethet az éjszakából, nem tehettem mást, belédkapaszkodtam, elmúlt életem minden fájdalmával, eltékozolt vágyaim minden hiányával, álmaim minden elvesztegetett reményével, és hittem, őrülten hittem, hogy szeretsz.
Hideg volt. Mint annyiszor máskor, most is virágokat rajzolt az ablakra a dér, és mi ültünk, abban távoli fogadóban, a tengerparton, az Óperencián, és kétségbeesésünk úgy fonódott össze, mint liánok levele. Bort ittunk talán és hozzá kenyeret ettünk. Hiszen menyegzőkön ez így szokás.
És menyegző volt valóban. A termek megnyíltak, az udvaron tűzijátékra várt a vendégsereg, intésedre felvonultak a mutatványosok, aztán a tánc, a hajnalig tartó séta, a holdbéli csónakos, a különös világ, ahol a csillagok köszöntötték az arrajárót, aztán az istenek, mind boldog, sugárzóan szép, végül a hajnal, amikor hálómba kísértél, hogy búcsúzóul örökre magadhoz ölelj.
Megszerettelek.
És reggel, amikor a nap fénye életet lehelt a búzavirágba, ahogy ott feküdtem melletted a rakparton, ujjamon azzal a sárga karikával, akaratlanul is közelebb húzódtam hozzád. Hiszen te átfagytál. Hiszen te vacogsz. Hiszen te eljöttél velem úgy, hogy nem volt rajtad, csak ez a vékonyka kiskabát.
