PUNNYADOK
Ma valahogy ahhoz volna kedvem, hogy mindenkit elküldjek nagyon messzire. Szívem szerint még annál is messzebb. Pedig harag sincs bennem. Csak úgy. Mert még soha nem csináltam.
És egyáltalán. Olyan hihetetlen csend van és béke, hogy meg kéne egy kicsit bolygatni a kedélyeket, nehogy eltunyuljanak, nehogy túlságosan megszokják a semmittevést, a punnyadást.
Hiszen szombat van. A nap, amikor Isten is megpihent. Vagyis pihenek én is, mégpedig úgy, hogy rossz leszek. Mert elegem volt a jóságból. Elegem volt abból, hogy megértsek, mosolyogjak és folyton jóhiszeműen szeressek.
Ma fúria leszek. És mindenkit megbántok. Hogy senki ne szeressen. Csak te. Mert téged még most sem tudnálak bántani. Azt hiszem, tényleg olyan vagy, amilyennek álmodtalak. És ez megdöbbent. Arra késztet, hogy elfelejtsem a mai programot, és helyette idefeküdjem melléd, lehunyjam a szemem, és érezzelek.
Ez minden, ami megmarad.
