BESZÉLGETÜNK
Akkor miért?
Talán mert elegem volt mindenből. Mindenből, ami szent és ami profán, mindenből, amiben hittem és amit megutáltam. Legfőképpen a szavakból. Márpedig, ha így folytatjuk, a végén még valami egészen emberi sül ki belőle, amit végképp igyekszem elkerülni, feltéve, persze, hogy nem ismerjük meg egymást.
Ez nálam ugyanis feltétel. Én ugyanis sérült vagyok. Azt ugyanis, minden látszólagos exhibicionizmusom ellenére sem tűröm, hogy túl közel kerülj. Túl közel? Már a közel is túlzás.
Éppoly sérült vagyok, mint azok, akik a távolságot betartva képzelt társaságot nyújtanak nekem. Rettegek az érzésektől, a kötődéstől, rettegek mindentől, ami fáj.
Úgyhogy most kérlek, kérek tíz év fájdalomszünetet, aztán majd meglátjuk. És persze bántani foglak. Mint a rossz kölyök, ha jódolgában tombolni kezd. Hogy engedd, hogy rossz maradjak, és ha nem volnék az, legalább engedd, hogy annak lássanak.
Iskolák? Eszmék? Erkölcs? A legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk. És az sem számít, melyikünk miként határozza meg önmagát.
