SZÓVAL VASÁRNAP
Szóval vasárnap van, Isten felkent napja, ahogy az ilyesmit mondani szokás, vagy tudom is én. Nem értek én ehhez.
Nekem még ostyát sem szabad a szájamba vennem. Nem azért, mert zsidó volnék, ennek most nincs köze a származásomhoz, és ha a zsinagógában ostyát osztanának, nekem azt sem volna szabad megérintenem, tudod, a ragály, a nihil, ami vagyok, és az ilyennek semmi keresnivalója a templomokban.
Hogy hittem! Egyszer majd megtérek az én Istenemhez, és igen, majd megsímogatja a buksi fejem, és letörli arcomról a könnyeket, a vért! Hát nem tudom, megvan-e még az az Isten.
Pontosabban nem tudom, akad-e elég kendője, hogy kimosva a sárból és a bűzből, amelyben élek, még a verejtéket is felitassa, ami a megfeszítés után rám ragadt.
Mindegy, Istenem. Te látod a lelkemet. Hogy valóban vágytam arra a szelet kenyérre. Arra, hogy lássalak. És hogy valóban lemondtam önmagamról, még az üdvösségemről is, csak hű maradhassak Hozzád.
Úgyhogy ítélhetsz akárhogyan. Legfeljebb nem lesz epilógus, sem tanulság, sem siratóbeszéd.
Csak mi ketten. Ahogy azt mindig is szoktuk. A semmi közepén.
