NOVEMBER DÉLUTÁN
Nasztaszja Filippovna bambán bámul ki az ablakon. Esős, pocsék november. És akkor még itt van ez a hosszú délután, amikor már csak a test marad, nincs semmi, csak ez a kékre-zöldre ütlegelt test, aztán jön Mihail Nyikolajevics, és kezdődik minden elölről.
Tulajdonképpen szerette Misát. Lánykorában még trojkában száguldott vele egy-egy átmulatott éjszaka után, de most, amikor minden eldőlt, amikor előkészítve a bőrönd, az utazótáska, az útlevél ott lapul a retikül mélyén, most minden más.
Mert jött az éjszaka. Mityenyka megint részeg, mint rendesen, és azt ordítja, hogy reggel elutazik, itthagyja ezt a koszfészket, ezt a nyomort, és kidobálja a bőrönd tartalmát a földre, és közben hangosan megjegyzéseket tesz a harisnyakötőre, a fodros alsóneműre, és azt kiabálja, hogy Párizsban erre semmi szükség, ott majd szebbet, divatosabbat vesz neki, aztán eldől, mint valami hordó, és alszik. Már a bejárónő sem törődik vele. Arrébtolja a poggyászt, előkészíti a melegvizes lavórt, néhány törülközöt, és távozik.
Csak Nasztaszja és az eső bámulja egymást. Meg az a test. Mert ütni azért mégis csak muszáj.
