ARRÓL, HOGY SZERETSZ
Beszélhetünk a nőkről. Ahogyan ölelnek, a szemedbe néznek, a szemeden túl abba a távoli ismeretlenbe, amely a jövő, és nevetnek, nevetnek, mert tudják, az élet őket igazolja.
Vagy beszélhetünk arról, hogy szeretlek. És valahányszor a gondolat következetessége szembefordul a létezéssel, vagy kételkedni kezd abban, hogy vagyok, csak annyit kell mondanom, szeretlek, és ezáltal feloldozást nyerek minden elkövetett bűn alól, mert egyetlen bűn van csak, az eredendő, és azt már elkövettem rég.
Vagy mesélek arról, hogy gyermekkoromban a napba néztem, és azóta egyre sűrűbb a sötét, a homály, amely csak körvonalakban engedi, hogy lássak, és így van ez jól, mert nem akarom látni, nem akarom tudni a szörnyűséget, ami történik, nem akarok tudni semmit, semmit.
De nem. Elmondom inkább, hogy csak akarnom kell, és megremegek. Csak engednem kell, és elönt a forróság. Mert szeretsz, és fáj, és rettenetesen fáj, hogy szeretsz. Mert angyalnak hiszel, holott halandó vagyok, mint bárki más.
Elmondom hát. Hogy fáradt vagyok, és lefeküdni készülök, és messze vagy tőlem.
És egyáltalán.
Hogy az sem biztos, valaha felébredek.
