TEMETÉS
A filozófia meghalt. Elfáradt, elálmosodott, kopott háziköntösében szórakozottan lapozza a múlt idők regényeit, közömbösen bámészkodik, ráér - eltávozott.
A halál férfi képében érkezett. Gyönyörű, mélyen ülő szempár, izzó tekintet, villámlás majd hirtelen sötét, a kéz, amely ellök, szelíd, határozott, mintegy odébb tolja, elfordítja a fej rezdülését, az arc idegenül réved a semmibe, mint aki azt kérdezi: "Van benned más is, mint hús-vér és ösztönök?"
A filozófia elnémul. Kinek mondaná el, hogy Éden kertjéből kilépve látta a csipkebokrot, hogy eljött, hogy elhozza neked a hírt, amely magától értetődően nem kell senkinek, különösen neki, a magányba zárt démiurgosznak nem, mert megfáradt, alkotni, teremteni, mert meggyűlölte Isten hívó szavát, mert rutinszerűen férlehajol, hogy a múzsa csókja még csak ne is érinthesse.
Fáradt vagyok. A legtöbb, amit tehetek, hogy elmegyek. Vissza a gyermekévekbe, ahol a szeretet szamár képében rám talál, és akkor, Istenemre, benne vélem majd megpillantani önmagam.
