ÉLEK
Voltál már úgy, hogy egyszer csak eleged van magadból, a szavakból, nem, nem a világból, és kedved van közönségesnek lenni, útszélinek, alpárinak, hogy ellened forduljon minden és mindenki?
A dac. Az ősi szembefordulás. Én nem akarom, hogy szeressenek! Én azt akarom, hogy SZERESSENEK! Ha rossz vagyok, hát akkor is. Ha minden szabályt felrúgok, akkor csak igazán! Ahogyan csak Isten szerethet, ha egyáltalán még elismer gyermekének.
Így vagyok ezzel mostanában. Nap és csillag, és mindenség és porszem a Végtelen ölén, igen, tudom, tudom, mindez én vagyok, és mindaz, amit látok, csak kivetülése annak a fénynek, amelyet lelkembe táplált a Teremtés, és persze, nem szeretek már senkit, és szeretek mindenkit, mert nem érdekel már az én, vagyis nem érdekel már a más, de az Istenért! Nekem azt a parancsolatot égették a testembe, hogy szeressek!
Hogyan? Hogyan, ha már gyűlölni sem tudok, ha már megbocsátanom sem kell, mert minden, minden csak emberi, túlságosan is emberi?
Élek, és ehhez ma is ragaszkodom. Éltem ezer évet, minden pillanatba évmilliárdokat sűrítettem, hogy ha majd Előtte állok, elmondjam: "Én megtettem, amit tennem terveidben állt!"
De most csend van. Most idegenül, már-már közömbösen nézem a távoli, a pislákoló lángokat. Én voltam egykor.
Én volnék ma is. Nem én. A megbékélés. Még csak nem is a lemondás.
Akkor meg minek?
