IDOLUM DIABOLICUM
Mintha körbe, egyre csak körbe repültem volna. Míg végül megszédültem, és most, a zuhanás után, tehetetlenül és tétlenül nézem, amint körém sereglenek a madarak, éles csőrükkel belém-belém hasítanak, nem bánom, félig-meddig már amúgy is halott vagyok, de mintha éreznék még. Nem fájdalmat. Ez már nem az. Lassan már a félelemnek sincs felettem hatalma. Csak a kérdés. Csak az nem enged még nyugodni.
Repülnék! Bár újra szárnyalnék Veled! Féltelek. Hamis várakat építünk, múlatjuk a soha vissza nem térő időt, és hisszük, van még mit egymásnak mondanunk. Pedig nincs már, csak csend. Olyan sűrű, olyan rettenetes, hogy a szavak nem tudnak áttörni azon a némaságon.
És mégis szerettem Őt. Szerettem, pedig nem volt soha. Nem láttam, nem ismertem, de hittem, hogy szeret, és olyan hálás voltam, annyira szánalmasan boldog, hogy szeretnem kellet. A fájdalomért, a félelemért. Azért, mert szerettem.