TEA DÉLELŐTT
A nap, azt mondják, leáldozott. Én pedig festett égitestek mögött unatkozó démonaimhoz fordulok.
Nem ismerem magam. Nem tudom, mit érzek, nem tudom, mit akarok. Ma is csak annyit látok, a hangulataim, a szeszélyeim egyik percről a másikra repítenek az égbe vagy éppen engednek zuhanni, magamra hagyván, mint ha nem éppen őket követve szédített volna meg a mélység. Gyűlölöm a végleteknek ezt a játékát, a türelmetlenségnek ezt a szenvedélyét, amely egészen kiszolgáltatottá tesz.
Most látni akarlak, azonnal, nem akarok várni, nem akarok remélni, jövőbe nézni, akarok most, mindent, aztán, mert amit kérek, meg nem kaphatom, széttörök mindent, hogy akkor inkább írmagja se maradjon annak, mennyire vágytam, pusztuljak én, ha a világ, ha te, nem lehetsz enyém.
És akkor hideg és számító lesz bennem az értelem. Józanul és cinikusan mesél azokról a bolondokról, akik a szerelem sűrűjében örökre elvesztek, egyedül bolyongtak, egyre a kedvest várva, amíg lelkük elhagyni kényszerült a megcsúfolt testet.
Ilyennek látom magam, és éjszakánként annak a bírónak a hangját hallom, aki egykor így szól: "Nem tudott várni? Majd én megtanítom."
Hogy gyűlölöm érte! Hiszen csak egyszer élek, most, itt, nélküled! Mire várjak? Hogy örökre elvesszen a perc? Hogy elmúljon a lázálmok utolsó emléke is?
Pedig éppen ezt tanulom. Várni. Ki tudja meddig, és ki tudja, megéri-e, hogy lássalak? És ha látlak, vajon kellünk-e egymásnak? Hiszen minden perc, amit külön töltünk - az életünk. A te és az én életem. Nem a miénk.
Iszom egy teát. Attól kristályszerűek lesznek a gondolataim.
Lefürdöm. Kérlek, ha eljön az idő, szólj.
Még ha semmit sem ígérhetek.
