SZÉP ESTE SZÉP ALKONY UTÁN
Igazából mindig is magányos voltam. Amolyan társtalan különc, vagy ahogy ők mondják, aranyos kislány, kissé kelekótya, kissé vibrál, kissé tökéletlen, nincs benne mérték, nincs benne jómodor, nincs az embernek tőle egy perc nyugta sem.
Úgyhogy nem csodálkozom. Ha Don Quijote visszavonulót fújt, mert belátta, hogy alkalmatlan vagyok bárminemű konszolidált párkapcsolatra, ha hazaporoszkál az ő Rosinantéján, hogy belevesse magát a blogok sűrűjében rejtőző lovagregényekbe, megértem.
Magam is ezt tenném. Igaz, előbb még elrabolnám magam, beállítanék ide úgy éjfél és hajnal öt között, azt mondanám magamnak, egy életem, egy halálom, jössz te velem, ha mondom, mert olyan zavaros a te elméd, hogy nálad már csak jobban tudhatom, aztán fognám magam, és világgá vinném önmagam.
Na persze hercegek nincsenek.
Aki van, mind ezüst autóval furikázik, biciklit tárol a lépcsők alatt, esténként tévét néz, barátok között, meg rajzfilmet, és persze esze ágában sincs kibújni a jó meleg háziköntösből, hogy keresztülgyalogoljon a városon, mindezt csak azért, hogy álmosan kérdezzem, mi a bánatot keres itt éjnek idején.
Vagyis nem lop el senki. Olyannyira nem, hogy kezdem megkérdőjelezni a szobám valóságát, mert hogy ajtó van rajta, de azon lélek se be, se ki, vagyis mint ajtó felesleges, vagyis nincs, és akkor én sem vagyok, mert hogyan lakhatnék egy ajtó nélküli szobában, ha egyszer minden nap beugrom a sarki kisboltba, meg néha a lottózóba is.
Szóval bolondság ez úgy, ahogy van. Meg ahogy én vagyok. Látható jelek nélkül kivetve önmagamból - önmagamtalan.
