SZOPHIA
Milyen bölcs vagy.
A gyermek, aki önmagában elcsendesül. Így teszek én is. Leülök, rakosgatom a műanyag kockákat, elgurítok egy üveggolyót - hogy pörög!
Látod, nem fáj. Már elfeledkeztem arról, hogy tegnap akaratom volt, már gyönyörködöm.
Nincsenek vágyaim. Talán elaludtak. Talán lábujjhegyen járnak, hogy ne zavarják a gyermeket.
Amúgy, ha lázadtam, hidd el, nem volt alaptalan. Akaratom külső tényekre, más emberekre irányult. Létük és érzéseik akaratomon kívül esett.
Azt mondod, engedjem el a vágyat? Hova? A négy fal közé? Vagy éljek mással, máshogyan? Az nekem nem megy.
Próbálok belefeledkezni a semmibe. És persze fáj. És kudarc. És sosem bocsátom meg, hogy itt vagyok.
De hogy meghallgatsz, mégiscsak jó. Jobb nem leszek. Legfeljebb csendesebb. És talán túlélek még egy napot.
