MESÉLEK SZONDIRÓL
Megszűntem. Talán végleg. Nincsenek gondolataim, vagyok az ős-káosz, elvesztem önmagamban, benned. Nincs erőm tetemre hívni. Nincs erőm szólítani az értelmet, várni, hogy felébredjek. Hagyom, hadd menjen, hadd múljon minden, múljak én. Kicsúszik kezeim közül a lét. Legyen.
Valami hihetetlenül pocsék órákat tartottam reggel. Ez nem szokásom. A gyerekek többnyire akkor is felébresztik bennem a vágyat, hogy érezzek, amikor már csak a megszokás indít el a munkák felé.
Ma nem így történt.
Hajnal óta azon töprengek, történt-e bármi. És mi? És nem találom a választ. Hiába fordulok hozzád, hallgatsz. És ez a válasz. Hogy nem írsz.
Jó, ez is jó. Csak aztán most hogyan? Sehogy. Ahogyan eddig is. Felkelni, elindulni, végigélni, túlélni, élni, meghalni, valahogy, mindegy hogyan.
Szellem? Fény? Istenek? Épp elég nekem a semmi. Nekem, aki a földi jónak még ezt a morzsáját is képtelen vagyok megérinteni.
Mindegy, mindegy, mindegy, és mindegy megint.
Megyek és mesélek Szondiról. A katatóniáról és a paranoiáról. A mai alkalomnak éppen megfelel.
