Talán minden úgy van, ahogy mondod, és épp most ereszkedik alá a Nap, hogy tüzes szekéren elragadjon.
A szárnyaim azonban gyöngék. Egy járdaszegélyen állok, próbálnék repülni, a Nap még nem érte el a háztetőt, de minden mozdulat elviselhetetlen kínokat hoz, és valahányszor sikerül a magasba emelkednem, fájdalmat érzek, és zuhanni kényszerülök.
Ez volna a szerelem? Hogy mosolygok, nevetek, és közben tudom, perceim vannak csak hátra, és bármit teszek, a percek múlnak, itt hagynak, és én éppoly törékeny játéka leszek a vágynak, mint Isten kezében a Mindenség?
Félek. Magam sem tudom, miért. Hogy amit szerelemnek nevezek, lassan valóban az lesz, nem csak a titokzatos, a rejtélyes iránti vonzalom, hanem a személy, a férfi szeretete.
A hang, a kéz, az arc vonásai, a tekintet, hajának érintése, ujjai simogatása, többé nem tekintet, kéz, gyöngédség, de mind - az Ő szerelme.
Még nem halálos a szenvedély. Még éppen csak kezdem Őt ismerni. Még éppen csak kezdem érezni hangjának hiányát, szemének szelíd szomorúságát.
De mi lesz, ha megszeretném? Ha nem csak a magány tartja majd életben a szívet, hanem Ő?
Akkor majd örüljenek vagy sírjanak velem a démonok?
Hiszen megígértem - tanúi lehetnek annak, hogyan veszítem el magam.
