EGYSZERRE CSEND
Ilyen még nem volt.
Se jó reggelt, se üdvözlő szó, így múlik el a délután, sic transit gloria mundi, és ki tudja, mit hoz az este.
Sokat várnék? Hogy sábesz napján rám ragyogj? De hiszen elmúlt. A szombatnak vége. Kezdődhet a teremtés.
Nem tudom. Szükségem volna a segítségedre. És most hagyjuk a költészetet, a szóvirágokat.
Szükségem volna arra, hogy, ha már nem találkozunk, legalább hívj és megszólíts. Mert elbizonytalanodom.
Nem is értem, téged hogy nem zavar, hogy reggel óta nem írok neked.
Nem fáj? Nem esel kétségbe? Nem érzed úgy, hogy a legszívesebben azonnal rohannál hozzám, és inkább összevesznél velem, csak hogy láss?
Akkor én tényleg elátkozott bolond vagyok. Mert engem megöl a hiány. És tényleg nem értem, mi tarthat vissza attól, hogy annyit üzenj, este kereslek.
De így? Két szerelmes levél között egyszerre csend? A fenébe is! Nem érted, hogy én nem tehetem?
Helyetted nem szerethetem magam!
