ALICE A RÉTEN
Ez azért megviselt, Uram!
Megkeresni a múltamat, amiről azt sem tudtam, hogy létezik - éppen elég, hogy volt!
Nem emlékezni. Nem emlékezni semmire. Talán ez volt a legkeményebb lecke az életemben. Megtalálni a feledés vizét, aztán csillapítani vele azt az olthatatlan szomjúságot, amit a visszavonhatatlan hagy maga után. Nem birtokolni semmit. Megőrizni valamit, egy morzsányit abból az öntudatlan állapotból, amit magammal hoztam egyszer, nagyon régen, abból a kisvárosból, ahol felnőttem. Ahol még voltak emlékeim.
Nem árnyak! Százkarú óriások elevenedtek meg! És nem árthatott már egy sem nekem. Oly nagyra nőttem, mint Alice, és a fejemmel súroltam az eget, és összetöpörödött a sok százlábú, és féregként bújt a föld köldökén át a pokolba, ahonnan életre kelt.
De aztán! Amikor Alice újra ott ült a réten, kezében a kristálygömb és egy megtört üveggolyó, és nem csak látott, de nedves cseppek gurultak végig az arcán, a nyelvével megízlelte őket, mind sós, mind édeskés, egészen halálra rémült.
Könnyek! Az ő kis arcán, amely többé már nem tükör! A könnyek elégették a bőrt, a húst, nem hagytak mást, csak magát a gyermeket, és azt kérdezték:
- Hiszed, hogy sírni tudsz?
- De hiszen örökké sírtam, - akarta mondani, de hallgatott.
Nem könnyek voltak azok. Csak egy halotti maszk tágranyílt tekintete. Mert hidegek voltak azok a tengerek. Idegenek. Ez pedig él! És hiába fáj, úgy ragyog, mint a gyöngy!
Ott ültem hát a tisztáson, és igaz volt a fák, a lombokon túl a madárzsivaj, a vonatfütty, a piaci kofák perlekedése, minden. És moccanni sem bírtam. Elhagyott minden erőm.
- De hiszen járni sem tudok! És ha a torkomat sem képes elhagyni emberi szó?
Megmozdítottam a lábujjamat. Különös bizsergés áramlott végig a testemen. Elfordítottam a fejem. Most balra, most jobbra, aztán föl, le. A nap is igazi volt. Meg a felhők is.
És akkor eleredt az eső. És én táncoltam, a tücskök és bogarak között, míg végül a kimerültségtől összerogytam, az erdő szélén, a pipacsok karjában, és már nem sírtam többé - zokogtam. És belemarkoltam a földbe, és az arcommal úgy csókoltam a fűszálakat, mint azt a bizonyos keresztet, és olyan sáros voltam, mint gyerekkoromban, amikor tombolt a vihar, és én nem féltem, mert nem ismertem még a félelmet, hanem rohantam végig a pocsolyákon, hogy mire hazaérjek, anyám összecsókoljon, csak úgy, sárosan, ölbekapjon, és, mielőtt bármit mondhatnék, a kádba dugjon.
Elfáradtam, Uram. És jólesik nekem, hogy megfürdetsz így szombat délután. Egy kicsit olyan, mintha élnék. Mintha itt volnál velem.
