RÉMÁLOM
Csak egy hét. Egy rémálom. Hétszer huszonnégy óra írás, szerelem, álom nélkül.
Ennyi volt, semmi tragédia.
Nem haltam meg, nem lettem öngyilkos, nem csináltam hülyeséget, úgy éltem, ahogyan muszáj volt. Örömtelenül, komolyan, fáradtan.
Egyszer, igaz, eszembe jutott, hogy megtaposhatnám La Fontaine sírját, meg hogy a feministák is elmehetnek a jó büdös francba, mert velem aztán jól kibabráltak, mert húsz órás műszakra kényszerítettek, és elszakítottak tőled, a szerelmemtől, és ahelyett, hogy a kastélyomban várnám, amint eljössz, dolgozatokat javítok, hiányzásokat és beíratlan órákat próbálok összehozni, egy naplóba, amihez semmi közöm, ami csupa halott betű, csupa értelmetlen szám, csupa idegen szó, csupa hazugság.
És közben a szívem is megszakad.
Hogy hiába vársz, hogy nem írok, egy sort sem, csak majd ha kész leszek, mert ha félbehagyom, nem leszek kész soha, és az a sok emancipált barom kirúg, és akkor nincs miből élnünk, mert férfi az nincs.
Árván élek, bezárva ebbe a toronyszobába, ahova hazavárlak.
Téged - örökké.
A szerelmemet.
