LETARGIA

Fáradt vagyok. Elgyötört és gyönge. Legszívesebben elengedném ezt a hajszálnyi köldökzsinórt, ezt a szánalmas kifogást, amely ideköt, ideláncol. Minek ez nekem?

Hogy szaporábban verjen a szív, hogy a végén még elhiggyem, vagyok, élek, lélegzem, a tüdőm nem csak kátránnyal, de Isten lelkével szívja magába a mindenség aranyát?

Csakis a kudarcon át az újabb kudarcba vezet az út.

Mondhatnám persze, hogy a Földi Paradicsomba nyílik a kapu, amelyen át beléptél hozzám, hogy magaddal vigyél, és talán magam is tudom, de most fáradt vagyok. És semmi kedvem hinni vagy remélni.

Hogy a kishitűeket kiveti magából az Ég? Hogyne fognám fel. Hiszen felfogok én mindent.

Most például azt, hogy nem írsz. És akkor én mi a fenének ülök agyonhajszoltan és kialvatlanul egy süket-néma monitor előtt, ha egyszer neked édesmindegy, várok-e egyáltalán.

Letargia. Unalom. Közöny.

Annyiszor széthullottam már. Annyiszor nem történt meg a csoda. Ha te nem tartasz meg, ugyan ki volna, akiben bízhatnék?