KÁNON A SEMMI ÖLÉN
Elszaladtak a percek, és nem változott semmi.
Csak az a száznegyvenhét óra, amikor annyira szükségem volt rád, hogy elfelejtettem megkérdezni, miért az este, kérsz-e vacsorát, ki vagy, és nincs-e kedved sétálni velem.
Ehelyett becipeltelek abba az ágyba, rádfonódtam, mint aki éhezik, és rádöbbentem, nem tudok veled mit kezdeni. Ott vagy, a tested az enyém, csak hát én most nem azért jöttem, hanem téged, az egészet akarom.
És azt nem tudom, hogy kell.
Úgyhogy a vége az lett, hogy csak meséltél, míg egyszer csak olyan gyönyörű muzsikát hallottam, hogy arra még Isten is felfigyelt.
Két tökéletesen zárt, örökre elveszett torokból hangzott a legszebb ária. Rekviem volt az, a szerelem nyelvén megformált kánon a végtelenben. Pusztulás társ nélkül - egymás, a semmi karjaiban.
Aztán meséltél megint. Egészen hajnalig, amíg elájultam, és te háromszor is szóltál, hogy horkolok, de hát hogy a fenébe ne horkoltam volna, amikor elájultam, amikor már ébren sem volt hozzád erőm.
Míg eljött a reggel. A legelső reggel, amire együtt ébredtünk. Megöleltelek. A kezed a szívemre tettem. Még sokat kell várnom rád.
