KATÁK A MÁSVILÁGON
Zuhanás megint. Újra és hiába.
Kevés vagyok és gyönge. Egyedül semmi, és most egyedül vagyok.
Egyedül, mint ha meg sem születtem volna, hanem csak ott felejtettek volna Isten fejében, mint elvetélt gondolatot.
Már nem is zuhanok. Már nem vagyok többé. És nem, nem a sugarak hevétől porladt semmivé a láng, nem a szenvedélyek vihara harsogta túl a szív zokogását, nem!
Hanem hogy hazugságok útvesztőjében hazug és álnok voltam én magam, anélkül, hogy láttam volna, hogy tudhattam volna.
Becsapott vagyok és bolond. Én magam csaptam be önmagam. Én magam bolondítottam önmagam.
"Simítsd ki,pfuj,morcos szemöldököd
S dühödt szikrát ne hányjon a szemed,
Hogy bántsd velük urad s parancsolód.
Bájad fonnyasztja,mint mezőt a fagy,
Híred megtépi,mint a bimbót a vihar,
A nem illendő,nem kedves semmiképpen."
