SÁRA
Nem szeretik az emberek, ha álmodunk. Nem szeretik, ha a középszerűség helyett nem akarunk hazugságban élni, ha a világ helyett, amelyben oly szilárdul hisznek, egyszer csak rámutatunk egy képre, amelyet mi magunk alkottunk, és azt állítjuk, íme, ez, ami igaz, a tényvilág, amelyből mostantól kiindulni fogunk.
Őrület! Téboly! - kiáltják. És ha nem sikerül ránk bizonyítani a gyöngeelméjűséget, jöhet az erényeink, amelyeket gátlástalanul kikezdenek.
Mert miről is beszélünk?
Nem másról, mint arról a különleges, csakis általunk előidézett élethelyzetről, amikor fellázadunk az előre megszabott sémák és kilátástalanság ellen, és állítjuk, határozottan és akarattal: Vagyunk!
Mert itt vagyok a példa kedvéért én. Sára. Épp száz éves, aki gyermeket vár. Az uramat Ábrahámnak hívják, Hágárt menesztettem, rájöttem, veszélyes ő a szerelemre, és én szeretem Ábrahámot. A férfit, aki annyi éven át hűséggel kitartott mellettem, aki most, vénségem óráján, kezét a hasamon nyugtatva vígasztal engem, mondván: Áldott vagy Te az asszonyok között, és áldott a Te méhednek gyümölcse, Sára.
Pedig hát ki látott még ehhez foghatót! Hogy meddő létemre fiúgyermeknek adjak életet!
És ő mégis hisz nekem. Hiszi ezt a méhemben formálódó homonculust, hogy emberré változik, és népeknek apjává lesz. És persze, hogy bolondnak vél a sok embersereg. És számokra hivatkoznak, hogy akkor már nem lehet, meg hogy illetlenség volna először szerelembe esni annyi évesen, de a tényvilág, amelyről beszélek, attól még tényvilág marad, és ezen vitázni fölösleges.
A krónikaírók majd lejegyzik, miként esett, hogy itt vagyunk, és nem lesz majd teremtett lélek, aki ne kérdené nekünk a csodát. De az nem érdekes! Az nem számít fitty-fenét! Mert Izsák megszületett, mert Mórija hegyét megjárta ő, és Isten ígéretben erősíti majd meg a szövetséget, miközben hitetlenek írnak majd tanulmányokat arról, hogy harmincöt fölött veszedelmes dolog a gyermekszülés, és egyébként is, teljesen fölösleges, hogy álmodunk.
