A BEGYALOGLÓ
És akkor tanítani fogja majd a köréje sereglő varjak és hollók gyülekezetét. És bádogszavakkal fogja ő megfeszíteni a lélek utolsó szenvedését, a szenvedést, amikor még élt, még szólított, még neve is volt.
És filozófusnak nevezi majd magát. A bölcsek kövének titkát, úgy mond, ismeri, olvasta Heideggert, németül, talán a félnótás Arisztotelészt, és noha időközben elfelejtette, hogy az írást éppen a tanítványok fércelték egybe, az ezo- és exotéria teljes összemosásával, a hiányos részek fölött átsiklik majd és jöhet a visszatérő motívum: „Miként az imént azt láttuk…”.
Tudálékos. Okoskodó és tudóskodó bolond. Szavaiból a halál lehelete árad, az eleven, a rothadó ember bűze, amikor nem merjük nevén nevezni a fájdalmat, az örömöt, a nem-tudást, mert minden „attól függ”, amiről beszélünk, hogy ki mondja, hogy honnan származik.
Szóval kár is pocsékolni az időt. Mert úgysem érthetik. És mondhatnám azt, hogy igen, de nem, és persze azt sem, mert az túlságosan egyszerű.
Hányingerem van.
Ha ez a bölcselet, hát Nietzsche bizonyára nem bolondul meg. Ahogyan én sem. Pedig most éppen azt teszem.
