FÉLTEM ŐKET
Féltem őket. Mármint a szeretteimet. Sokszor megragad egy-egy pillanat, a hangulat, mintha az örökkévalóságot sejteném meg ott, akkor, a kedvesek között, és amikor leírom, legyen az emlékből vagy az élmények hatása alatt, mindig ösztönösen és olykor jellemhibából torzítok, változtatok a tényeken.
Egyrészt mert megrögzött hazudozó vagyok. Én ugyan ezt mesemondásnak hívom, mert ugyanazt a történetet képtelen volnék kétszer ugyanúgy elmesélni, de nem zárom ki, hogy van ebben némi beteges hajlam is. Mindenesetre nem konfabuláció, mert a különbséget mese és valóság között az esetek többségében tudom. Vagyis rendjén való.
Másrészt, az igazi és mélyen ösztönös oka a hazudozásnak az, hogy NAGYON féltem őket.
Gondold csak meg! Az anyjuk fűnek-fának mesél róluk. És ha elhiszik? Ők élnek, eleven, csodálatos emberek! És akkor jövök én, és össze-vissza beszélek, meg erkölcstelen dolgokat írkálok! Muszáj őket megvédenem! Ezért aztán nem csak a nevek, de főleg a mi és a hogyan is változik.
Néha, igaz, közrejátszik még a vágy, az álom beteljesítésének mechanizmusa.
Vegyük például a hihetetlen történetet a kollégámról, aki segít összeszedni a motyómat a tanáriban. Hát egy szó nem igaz belőle. Vagyis hogy mégis. Annyi igen, hogy leesett minden. Meg hogy történhetett volna akár úgy is, ahogy leírtam. De nem történt. És persze nincs koncert, és még sorolhatnám.
Szóval hazudozom, de őszintén teszem. És kérlek, ez talán a legnagyobb hibám, ezt meg kell bocsátanod!
Tudom, megvan a kucsszó, megvan a "miért lép le mindenki"-re a válasz, mert ez zavaros, hát jó, rendben, egy kicsit tényleg az, de azért izgalmas, nem? Mindenesetre izgalmasabb, mint ha csak koptatnám a billentyűket.
És különben is. Akarom én egyáltalán tudni, mi igaz és mi nem? És ezt most tényleg kérdezem. Akarom én tudni, mit, miért teszek?
