SINE LINEA
Nos, elég. Az álmodozásból magamhoz térít a hang: "Juli, ma megint nem írtál semmit" - vagyis semmi használhatót. Ami különösebben nem meglepő. Hiszen máskor is csak ömlik belőlem a szó, öncélúan, a hang és a fény kedvéért, csak úgy, hogy ne teljen el a nap sine linea, de voltaképp fölösleges. És mindegy is nekem. Mert mit mondhatnék azok után, hogy sikerült mindenkit kiábrándítanom? Hogy kiderült, semmiben nem különbözöm azoktól, akik azzal töltik a délutánt, hogy lógnak a neten, és várják, hogy a világ vége mögül megszólítsa őket egy lény, akit mellesleg Istennek hívnak, és megkérdezze tőlük: "Mondd, gyermekem, akarsz-e magadnak társat, bordádból valót?"
Az már más lapra tartozik, hogy mit felelnék. Mert azt hiszem, annyira zavarba ejtene a kérdés, hogy hosszú percekig szólni sem tudnék. De aztán előadnám a kérésemet. Hogy ne küldözgessen akárkit, mert akárki nem illik ahhoz, akit a maga képére mintázott. Hanem küldjön Embert. Fényből valót. Sugárzó tekintetűt és rendíthetetlen akaratút. Akivel nem kell megosztanom a múltat, nem kell megterveznem a jövőt, nem kell meghatároznom, hogy a jelenben hol vagyok, mert ahol találkozunk, az túl van mindenen. Túl téren és időn, és valóság mindenek felett. Olyat küldjön, aki igazán szeret. Ha kell, haraggal. Ha kell, hát gyűlölettel. És nem az örök megbocsátást hirdeti, hanem a küzdelmet és a szenvedést. Én ugyanis ma nem csak pásztorórákról álmodom. És nem is csak álmokról. Hanem a töréspontról, ahol a tükör meghasad, ahol a szerelem igazzá lesz. Hát úgy küldjön nekem társat. Úgy adjon nekem szeretőt. Hogy valóban az legyen. Szép és nekem való.
