KOROM ÉS POR
Nincs is szebb, mint látni, amint a fekete koromdarab, egykor nap vagy lélek, alázuhan a semmibe!
Láttad a millió porszemet, ahogy felkapja őket a szél, és sodorja utcáról utcára, házról házra?
Emberek lelke mind. Akik elégtek a szerelemért, a semmiért. Amit azért találtak ki, hogy feloszthassák az embereket ragadozókra és sutákra.
A hit, meg a remény, meg a szeretet.
Ha volna Isten, de tudom, Őt is csak azért faragták, hogy hülyíteni lehessen a szegény keresztényt, most bezzeg büszkén feszítenék:
- De hiszen láthatod, Uram, én hittem, reméltem és szerettem is!
Mire Ő a képembe vigyorogna:
- Miről beszélsz? Hogy nem használtad az eszed? Hogy légvárakat építettél? Hogy még arra is képtelen voltál és lusta, hogy különbséget tégy jó és rossz között? Ehelyett odafeküdtél a disznók elé, és azt visítottad, én gyöngy vagyok? Na, húzz el innen, melőtt elveszíteném a türelmemet! És ne merészeld a szót, szeretet, még egyszer a szájadra venni!
Hát ezt mondaná, ha volna.
Így azonban csak megrázom magam, és készen állok a repülésre.
A szél hátán, az utcák kövén, a háztetők felett.
