NEM FÉLEK
Már nem félek, már rettegek.
Már értelmetlen minden.
Már csak az az egy jár a fejemben, hogyan fogom mindezt úgy végigcsinálni, hogy ne mondd, hogy bántottalak. Mert azt nem szeretném.
Jobb lenne észrevétlenül meghalni. Nem így. Nem méltatlanul.
Miért nem lehettem gyermeked? Akkor sosem veszítenélek el. Minden este velem volnál, és minden hétvégén elvinnél az arborétumba vagy a hegyekbe. És én panaszkodnék, hogy elfáradtam, és te megvigasztalnál. Ha az apám volnál.
Vagy volnék hitvesed! Akkor minden reggel kávéval ébresztenélek és kikészíteném a reggelid. Este pedig odabújnék melléd, hogy érezzem a szívverésed, a lélegzeted, megsimogatnám az arcod, és megcsókolnám a szemed. Ha a férjem volnál.
Így viszont nem tudom, mit tegyek.
Várok, leírom százszor a neved, az emlékeimben megérintelek, a képzeletemben itt vagy, velem, és szeretlek, oly nagyon szeretlek, ahogy még soha nem szerettem.
Aztán körülnézek. A telefon csendes, a postafiók üres, és nekem bujkálnom kell.
Nem, nem félek.
Egyszerűen rettegek.
Mi van, ha nem szeretsz?
