ESTÉRŐL ÉJSZAKA
Szörnyű estém volt. A nap kedvese voltam, a fény szerelmese egy pillanatra, hogy még mélyebb sötétbe zuhanjak elveszítve téged, az örök életet.
Megfulladtam a halotti csöndben. A szívem kilépett tengelyéből, a csillagok a tengerbe zuhantak és te nem voltál, nem szerettél.
Kegyetlen szavakkal szóltál, ahogyan nem szólt hozzám senki. Azt mondtad, az ég áldjon, vagy ilyesmi. Vagy ördög vigyen.
Mert mi mást jelentene az ég áldása nélküled, mint hogy megrohadok itt, a pokol fenekén, ebben a kietlen pusztaságban, ahol nemhogy füge, de alma sem terem, és persze kígyók sincsenek.
Se Nietzsche kígyója, sem a kerti jószág, nem jár erre senki.
Csak őshomály van. Alaktalan és visszatetsző. Olyan, amelytől émelyegni kezd a lélek. Már ha létezik egyáltalán. Mert nélkülded az is csak seb, csupa ragadós vér, fekete lyuk, üröm.
Hát így telt az este. Nélküled, aki megteremtettél. Aki előhívtál a semmiből és nevet adtál nekem, amilyet nem hallottam soha. Mert szebb volt az minden névnél. Még Isten nevénél is szebb. Olyan szép, hogy azt csak te adhattad nekem.
Mielőtt megöltél, mielőtt leszállt a szörnyű éjszaka.
