hanah - lezárt blog

A KEDVESEM

Nagyon ritkán ordítok. Már az is különleges alkalomnak számít, ha egyáltalán fölemelem a hangomat. Ha megteszem, és időről időre kénytelen vagyok megtenni, máskülönben összetévesztenének azzal a bájos libával, aki végképp nem én vagyok, döbbenten rebbennek szét az ingyenélők, mert elsősorban nekik szól az erőfitogtatás. Az igazak nem szorulnak rá. Ők valódi kitörést érdemelnek. Nagy ritkán. Évente egyszer, jó esetben kétszer. De arra vigyázok, hogy ilyen kiváltságban jött-ment kiváncsiskodónak ne legyen része.

Ezért olyan tanulságos, hogy a minap kiborultam. Az ok, természesen, hülyeség. Nevetséges apróság, hiúság-dolog. Na meg a Béla hülyesége. És a két hülyeség együttesen beindította a harmadikat - hogy én is meghülyültem.

Mert nincsen abban semmi, hogy valaki kiszúrja a legmegfelelőbb pillanatot, hogy nyilvános és felületes csípkelődésének a célpontjaként a figyelem középpontjába helyezzen, anélkül, hogy a legkisebb esélyed volna önnön ügyed igaz feltárására. Nem. Rögtön az értelmezéssel kezdi, aminek alig van köze ahhoz, amit mondasz vagy teszel, de olyan ügyesen adja elő a történéseket, mint ha csak téged idézne.

Pihentebb állapotodban a hasonló inzultusra a legelbűvölőbb mosolyoddal válaszolnál. Azzal, amelyik gyilkol. Szívet és elmét. És minden vita végére pontot tesz. De fáradtan?

Belemész egy méltatlan perpatvarba, amelynek a hátterében, valljuk be, nem más húzódik meg, mint a féltékenység, hogy szerelmem van, aki eljön hozzám, vár rám, ha kell órákat, a ház előtt, az esőben, és nem retten vissza attól sem, hogy szeret, holott éppenúgy felesége van, mint kopaszodó kollégámnak, aki kedveskedik nekem már vagy nyolc éve a maga félszeg módján a sokféle aprósággal, de erkölcsének bálványai sosem engednék meg neki, hogy kimondja, rohadtul utálja, ha bárki másnak is köze van hozzám.

Márpedig szabad országban élünk. És aki gyáva az igazat szólni, az hazugságot se mondjon. Mert elsöpröm. Ahogyan azt Bélával teszem. Hogy megtanulja, egyszer s mindenkorra, nincs senki, senki a földön, de még a mennyben sem, akinek elnézném, hogy a bírám legyen. Egy kivétellel.

Aki akkor szólít, amikor mindenki hallgatott. Aki akkor szeret, amikor szeretőjének mindenki elfogadott. Aki ma is szeret. És esze ágában nincs értelmezni vagy elemezni. Aki vár rám. Tekintete a távolság határán engem lát, szerelme a láthatáron túl engem szeret.

A kedvesem.

MEGKEZDŐDÖTT

Megkezdődött. Hogy szerelmes vagyok és megszerettelek. Butaság, tudom. Különösen, hogy a boldogság úgy pottyant az ölembe, mint érett gyümölcs, egyik pillanatról a másikra, amikor már álmodni sem mertem.

Vajon lehetséges-e a hétköznapoknak ez a mindent elsöprő lázadása a közöny, a megszokás ellen? Nem. A válasz egyértelmű. A törvények és az elvek nem teszik lehetővé a valóságnak ezt az átlényegülését.

Akkor mi ez?

Emlékszel az öreg zsidóra a Fanny és Alexanderből? A ládával. Amikor a gyermekek elejtőznek, és a püspök tudja, elveszített mindent, és dühödten felnyitja a ládát, és az üres. Aztán Izmáel. Amikor Alexander gondolataival összeölelkezve lángra lobbantja Vergerus otthonát.

A csoda, amit annyiszor álmodtam, annyiszor idéztem, annyiszor teremtettem meg a képzeletemben, hogy most testet ölt és követeli a létezést.

Hát legyen. És legyél Te. Minden beteljesülés, minden újjászületés, minden halál. Mert te vagy a Megsemmisülés. Benned és általad lettünk egy a halhatatlanok közül, akiknek nem árthat többé árnyék, sem idő, sem semmi változás, mert kézenfogva most belépek veled abba a lezárt szobába, amit Isten azok számára tartogat, akik megvakultak, akik meghaltak abba, hogy érezzenek, hogy szeressenek, hogy lássanak.

Már nem emlékszem, mi van az ajtóra írva.

"Ez itt a Senki Földje. Itt nyugszik Káin. Kérem, ne zavarjanak."

RÉMÁLOM

Csak egy hét. Egy rémálom. Hétszer huszonnégy óra írás, szerelem, álom nélkül.

Ennyi volt, semmi tragédia.

Nem haltam meg, nem lettem öngyilkos, nem csináltam hülyeséget, úgy éltem, ahogyan muszáj volt. Örömtelenül, komolyan, fáradtan.

Egyszer, igaz, eszembe jutott, hogy megtaposhatnám La Fontaine sírját, meg hogy a feministák is elmehetnek a jó büdös francba, mert velem aztán jól kibabráltak, mert húsz órás műszakra kényszerítettek, és elszakítottak tőled, a szerelmemtől, és ahelyett, hogy a kastélyomban várnám, amint eljössz, dolgozatokat javítok, hiányzásokat és beíratlan órákat próbálok összehozni, egy naplóba, amihez semmi közöm, ami csupa halott betű, csupa értelmetlen szám, csupa idegen szó, csupa hazugság.

És közben a szívem is megszakad.

Hogy hiába vársz, hogy nem írok, egy sort sem, csak majd ha kész leszek, mert ha félbehagyom, nem leszek kész soha, és az a sok emancipált barom kirúg, és akkor nincs miből élnünk, mert férfi az nincs.

Árván élek, bezárva ebbe a toronyszobába, ahova hazavárlak.

Téged - örökké.

A szerelmemet.

TALÁN SZERET

Azt hiszem, szerelmes vagyok. Így, egészen egyszerűen. És kezdem azt hinni, talán szeret, talán szerelmes, talán őszinte, mint amilyennek látom őt.

Talán mégis valóság. A mesék, a boldogság, az ásó és kapa, hogy amíg a világ világ, meg még azon is túl, talán még az is, hogy az olyan semmi kis nőt is szeretni lehet, mint én, a lökött álmaimmal, a türelmetlen jeleneteimmel, a vadságommal és a szelídségemmel, és azzal, hogy semmit nem értek.

Mert ez az egy egészen biztos. Hogy valahányszor beszélsz hozzám, nem hallok mást, csak amint azt mondod: "Szeretlek, szeretlek, szeretlek."

És közben ott az a sok okosság, az etruszkok meg a finnek, meg még az is, hogy az ember csoda, és akkor egy pillanatra azt hiszem, most végre értelek, hiszen te tényleg csoda vagy, és ember, és férfi, és nekem a minden, de már mesélsz is tovább, és akkor jönnek a magyarok, meg valami Perez, és az ő nevéről az a Dél-Amerikai diktátor jut az eszembe, és újra nem értelek.

Csak szeretnék odabújni hozzád, beszívni az illatodat, magamba fogadni a szavaidat, minden mozdulatod, akkor is, ha sohasem értenélek.

Mert jó nekem. Mert most már tudom - megszerettelek.

DÉLUTÁN A TÉREN

Csak azok a világok! Azok az életek! Újak, régiek, mind olyannak tűnnek, mint egy-egy pillanat.

Előttem a tér. Emberek, egyenruhák, egy bakancs, egy udvarias mosolyú fiatalember.

"A síneken tessék vigyázni!"

És most a kedvesem. Indulatosan, haragosan, elkeseredetten. És már nem a kedvesem többé, hanem a férfi, aki annak lát, ami vagyok. Nőnek.

Haszontalan portéka, bájos, semmire nem való.

És megkegyelmez, holott megölhet. Egyetlen szavával, egyetlen mozdulattal, de nem teszi.

És itt vagyok, és élek, és szeret, talán hogy fiút szüljek neki, talán olyat, mint ő.

Szépet, akár az istenek.

ISTEN A KERTEK ALATT

Induljunk inkább a nyolcadik napon. Amikor már Édenben járunk. Még ártatlanul, még szerelmesen. És Isten ott van velünk, bármerre lépjünk, az ölelésünkben, a szerelmünkben.

És ahogy megcsókollak, Te vagy Isten. Hiába pirulsz el. Hiába rázod a fejed. Látom rajtad, hogy Ő vagy. És ahogy elnézlek, épp beleszeretsz egy földi nőbe.

OLCSÓ PORTÉKA

Két-három csoki,
egy kiló kávé,
egy rózsa,
négyszáz üzenet.

Meg egy levél,
ami elég, hogy megöljön.

Olcsó portéka.

Úgy hívják,
örök szerelem.

ALICE A RÉTEN

Ez azért megviselt, Uram!

Megkeresni a múltamat, amiről azt sem tudtam, hogy létezik - éppen elég, hogy volt!

Nem emlékezni. Nem emlékezni semmire. Talán ez volt a legkeményebb lecke az életemben. Megtalálni a feledés vizét, aztán csillapítani vele azt az olthatatlan szomjúságot, amit a visszavonhatatlan hagy maga után. Nem birtokolni semmit. Megőrizni valamit, egy morzsányit abból az öntudatlan állapotból, amit magammal hoztam egyszer, nagyon régen, abból a kisvárosból, ahol felnőttem. Ahol még voltak emlékeim.

Nem árnyak! Százkarú óriások elevenedtek meg! És nem árthatott már egy sem nekem. Oly nagyra nőttem, mint Alice, és a fejemmel súroltam az eget, és összetöpörödött a sok százlábú, és féregként bújt a föld köldökén át a pokolba, ahonnan életre kelt.

De aztán! Amikor Alice újra ott ült a réten, kezében a kristálygömb és egy megtört üveggolyó, és nem csak látott, de nedves cseppek gurultak végig az arcán, a nyelvével megízlelte őket, mind sós, mind édeskés, egészen halálra rémült.

Könnyek! Az ő kis arcán, amely többé már nem tükör! A könnyek elégették a bőrt, a húst, nem hagytak mást, csak magát a gyermeket, és azt kérdezték:

- Hiszed, hogy sírni tudsz?

- De hiszen örökké sírtam, - akarta mondani, de hallgatott.

Nem könnyek voltak azok. Csak egy halotti maszk tágranyílt tekintete. Mert hidegek voltak azok a tengerek. Idegenek. Ez pedig él! És hiába fáj, úgy ragyog, mint a gyöngy!

Ott ültem hát a tisztáson, és igaz volt a fák, a lombokon túl a madárzsivaj, a vonatfütty, a piaci kofák perlekedése, minden. És moccanni sem bírtam. Elhagyott minden erőm.

- De hiszen járni sem tudok! És ha a torkomat sem képes elhagyni emberi szó?

Megmozdítottam a lábujjamat. Különös bizsergés áramlott végig a testemen. Elfordítottam a fejem. Most balra, most jobbra, aztán föl, le. A nap is igazi volt. Meg a felhők is.

És akkor eleredt az eső. És én táncoltam, a tücskök és bogarak között, míg végül a kimerültségtől összerogytam, az erdő szélén, a pipacsok karjában, és már nem sírtam többé - zokogtam. És belemarkoltam a földbe, és az arcommal úgy csókoltam a fűszálakat, mint azt a bizonyos keresztet, és olyan sáros voltam, mint gyerekkoromban, amikor tombolt a vihar, és én nem féltem, mert nem ismertem még a félelmet, hanem rohantam végig a pocsolyákon, hogy mire hazaérjek, anyám összecsókoljon, csak úgy, sárosan, ölbekapjon, és, mielőtt bármit mondhatnék, a kádba dugjon.

Elfáradtam, Uram. És jólesik nekem, hogy megfürdetsz így szombat délután. Egy kicsit olyan, mintha élnék. Mintha itt volnál velem.

TÚL KÉSŐN ÉS TÚL KORÁN

Hamarosan éjfél. Most először érzem úgy, hogy tudni szeretném, mi történik.

Amikor kettétörik egy álom, megriadnak az éjszakák, és jönnek az órák, a pokoli, magányos évezredek.

És attól tartok, már értelek. És attól tartok, már nem talállak.

Amikor nem mesélsz többé a városról, és nem akarod, hogy legyek, azt hiszem, akkor történt, hogy vége lett.

Azt hiszem, most történik, hogy elveszítelek.

TÉLFORDULÓ

Olyan sötét volt. Olyan kilátástalanul sötét.

Amikor kinyújtottam a kezem, és ott voltál, egészen közel, hihetetlenül szép, hihetetlenül igaz, maga a fény, az egyetlen, aki kivezethet az éjszakából, nem tehettem mást, belédkapaszkodtam, elmúlt életem minden fájdalmával, eltékozolt vágyaim minden hiányával, álmaim minden elvesztegetett reményével, és hittem, őrülten hittem, hogy szeretsz.

Hideg volt. Mint annyiszor máskor, most is virágokat rajzolt az ablakra a dér, és mi ültünk, abban távoli fogadóban, a tengerparton, az Óperencián, és kétségbeesésünk úgy fonódott össze, mint liánok levele. Bort ittunk talán és hozzá kenyeret ettünk. Hiszen menyegzőkön ez így szokás.

És menyegző volt valóban. A termek megnyíltak, az udvaron tűzijátékra várt a vendégsereg, intésedre felvonultak a mutatványosok, aztán a tánc, a hajnalig tartó séta, a holdbéli csónakos, a különös világ, ahol a csillagok köszöntötték az arrajárót, aztán az istenek, mind boldog, sugárzóan szép, végül a hajnal, amikor hálómba kísértél, hogy búcsúzóul örökre magadhoz ölelj.

Megszerettelek.

És reggel, amikor a nap fénye életet lehelt a búzavirágba, ahogy ott feküdtem melletted a rakparton, ujjamon azzal a sárga karikával, akaratlanul is közelebb húzódtam hozzád. Hiszen te átfagytál. Hiszen te vacogsz. Hiszen te eljöttél velem úgy, hogy nem volt rajtad, csak ez a vékonyka kiskabát.

SZERETNI TÉGED

Na, most feladtad a leckét. Szeretni téged. Mert ezen még nem gondolkoztam. Én csak úgy szerettelek. Bele a világba, ahogy mondják, aztán, hogy téged-e, azt honnan tudhattam volna.

És most is. Amikor még annyi minden előttünk áll. Amikor nap mint nap egyre kedvesebb vagy, egyre gyöngédebb, elfogadóbb. És én is egyre közelebb érezlek, ahogy a lélegzeted.

Mert az egészen őrület. Hiszen az a lélek. És te nekem adtad, és tőlem elveszed, és én nem bánom, egyáltalán nem.

De hát mivel érdemeltem én ki, hogy ennyire szeress? És ha ennyire szeretsz, akkor bizonyára mégis csak téged szeretlek, mert különben nem te volnál, aki szeretsz, és annak aztán semmi értelme.

Úgyhogy megoldottam a kérdést.

Szeretlek, téged, aki engem szeretsz, és mert te szeretsz engem, egyértelmű a következtetés, hogy akit szeretek, te vagy.

Nem csak a szemed, a hajad, az illatod, még csak nem is az ölelésed, nem is a szellemed, hanem te, ahogyan itt, a földön, az álmaimban megjelensz nekem.

KÉSZ ÖNGYILKOSSÁG

Lehetne több időnk. Lehetnénk többet együtt. Lehetnénk olyanok, akár a gyermekek.

És akkor széthullana az életed, és akkor a gyermekeid elátkoznának, és a sírodon túl is az kiabálnák, hogy nem voltál velük, nem voltál ott, nem tanítottad meg őket szeretni, és igaz volna.

Hogy elmenekültél, akár a többiek.

Vagy lehetne így, ahogy szeretlek. Hogy nem élek veled, és nem vagyok, csak árnyék, talán valóság sem vagyok, és mégis minden vagyok neked, és mégis jó, és mégis boldogság, hogy legyek.

És hogy mi kell ahhoz, hogy így legyen?

Talán a szokásos. A bizalom, az odaadás, a hit. Ami kész öngyilkosság. De nem minden értelem nélkül való.

ESTÉRE, KÉRLEK

Látod, Szívem, már egészen jól vagyok.

Nappal már írok, semmi komoly,
de ez azért annak a jele,
hogy kezdem elhinni, velem vagy.

Bárhol járnál, bárki próbálna elszakítani,
bárki akarná elhitetni, hogy már nem szeretsz,
nappal már egyre jobb nekem.

Csak estére, úgy kérlek, legyél velem.
Mert akkor félek.
Mert rámtörnek akkor a szellemek.

És hiába hiszem
gyönyörű, okos,
örök szerelmedet.

Olyankor rettegek.

ASSZONY A KERT ALATT

Egy asszony lopakodik a ház körül. Tudja, hogy bent vagyunk, és lesi, hogy minden elcsöndesüljön.

Talán ma éjjel jön el a pillanat. Hogy belopózik a szobámba, és darabokra tépi a menyasszonyi ruhát.

Másnap felkelek, látom, hogy a ház lángokban áll. Tudod, a kertes. Itt, a saroktól nem messzire.

SZIRÉNEK, NIMFÁK

Vajon hazudnak-e az álmok? Különösen az ilyen kómás, lázas, önkívületben ránk törő álmok.

Vagy üzenetet hoznak? Óva intenek, hogy mielőtt elkövetnénk, amit nem szabad, gondoljuk meg, gondoljunk arra az egyetlen rózsára, Hölgyeim és Uraim?

Az én álmaim egészen biztosan vigyáznak rám. Máskülönben nem álmodnék szakadékról, meg mélységről, meg könnyűvérű nőkről, akik körülrajzanak téged, meg arról a szigorú asszonyról, akitől kezdek magam is félni.

Tudom, hogy igazat mondanak. És egy nap együtt zuhanok veled. És nem követ bennünket senki.

Sem szirének, sem nimfák, sem végzetek.

SZÖKEVÉNYEK
 

Álmodtam.

Hogy az a nő, olyan szigorú, magabiztos arcú, bezárt téged valami pincébe, és egy szűk, belakatolható ablakon át etetett.

Amikor rádtaláltam, olyan voltál, mint egy megtévedt remete. Alig volt rajtad hús. Csont és bőr. És beszélni nem tudtál. Nem volt jártányi erőd.

Úgyhogy ölbekaptalak, bebugyoláltalak valami takaróféleségbe és úgy hoztalak. A városon át, át az utcákon, nem érdekeltek az emberek, csak hogy felmelegítselek a testemmel, csak hogy felmelegítselek a szeretetemmel, és hogy ne hagyjalak magadra egyetlen pillanatra sem.

Mert itt van. És várja, hogy újra megtegye. Hogy elraboljon téged, és ezúttal megöljön.

Mert nem az a fajta, aki megbocsát.

A LIBA
 

Megőrülök ettől a libától!

Bocsásd meg, Uram, de szétvet az indulat! Én még ilyen lila-rózsaszín, kenetteljes szeretettől és átlátszó b...hatnéktól csöpögő némbert nem éltem!

És milyen ártatlan! Magasságos Isten! Mint ha nem óriásplakáton reklámozná: "Lécci, hívjá má meg valamire, mer az úgy dukál!"

Juli, te gonosz vagy!

Hát, igen. Rettentő gonosz. Kezdem azt hinni, ez erről szól. Hogy miközben hitről és barátságról beszélgetünk, Sicher ist Sicher, összehozunk egy dugást.

ÉPP CSAK A MINDENED

Már megint. A szörnyű játék, hogy nap mint nap megküzdj velük, a többiekkel, és akkor még itt vagyok én, mert velem is meg kell küzdened, hogy maradt még benned érzés, meg hit, meg remény, holott nem maradt más, csak a vágy, hogy hagyjalak, csak ma este, csak ma este ne kezdjem megint, hogy nem vagy elég kedves, nincs benned elég lelkesedés, nincs benned elég lángolás, amikor azt mondod, szeretsz, csak ma este ne. Hiszen tudom, hogy szeretsz. Akkor meg mire jó ez az egész?

Nem tudom, miért gyötörlek. Miért nem engedem, hogy az ölembe hajtsd a fejed, és ne mondd, hogy hiányoztam, hogy jó velem, még azt se, hogy a vacsora jó volt. Mert nem mindegy? Hiszen itt vagy. Ide jöttél hozzám. Haza. Az otthonod vagyok. Épp csak a mindened.

FÁJ ÉS SZOMORÚ

Fáj, és szomorú vagyok, és elegem van.
Odaadom az életem, az érzéseim, felboncolom a múltamat és a jövőt, és sehol egy fikarcnyi megváltás.
Talán nem jól csinálom.
Talán istennek mégis csak kedvesebb, ha hallgatok.
Ha megtanulom a helyén kezelni a dolgokat.
Egy csepp valóság ott, egy csepp képzelet itt, és nem keverem a kettőt.
Mert így csak bonyodalom származik belőle.
Meg fájdalom, és szomorúság.
Meg az, hogy egyedül vagyok.

KÉSŐI SZERELEM

Tegyük fel, tévedek. Tegyük fel, valami ördögi játszmát űzöl, és közben jókat mulatsz azon, mi mindent nem képes elhitetni egy asszonnyal a szerelem.

Mert legyünk reálisak. Nem dicsekvés, nem is panasz, de nem vagyok fiatal. A testem aligha szép. Talán nem annyira rettenetes, mint azt ebben a korban rendjén valónak mondanánk, de semmiképpen nem üde, rugalmas. Egyszóval öreg.

És hát az életem. Hány férfival voltam szerető? Már nem emlékszem. Volt közte álom és kudarc, több, mint elég.

A legkedvesebb egy palesztin fiú volt. Magával vitt Szíriába, hitt a költészetben, és olyan volt, mint egy Stendhal regény. Romantikus, figyelmes, gyöngéd. De azóta?

Lássuk csak.

Volt "Kirúgom a gyereket a hasadból!" - ez kétszer is volt. Volt "Löttyedt mellű!" - ez rosszul esett, mert mellem nem volt, ezért mindig is arra vágytam, hogy így szeressenek, a kicsi, löttyedt melleimmel. Voltam debil, meg voltak éjszakai jelenetek, ami a legszebb, még esküvő is volt, ahol a férj hajnalig táncolt az újdonsült ara barátnőjével. Volt minden. De arra nem emlékszem, hogy szerelmes szavakat súgtak. Nem emlékszem, hogy megsimogatták a nőt, az asszonyt, aki vagyok.

Pedig szeretkeztünk. És olyankor másképp néztek rám. Mint portékára, amit gyakran dicsértek. Hogy jó bennem ez, meg jó bennem az. De amint vége volt, nem maradt semmi. Csak egy használati tárgy vagy leltári darab, ha jól belegondolok, egyfajta zavaró tényező.

És akkor itt vagy te. Meg ez a képelen történet, hogy vénségemre kedvesnek találsz. És olyan dolgokról beszélsz, amit akkor sem hallottam, amikor szép voltam és fiatal. És nem csak a testemet látod vonzónak, de álmokat szősz, egy olyan világról, ahol együtt lehetsz velem, és azt mondod, azt sem bánod, ha gyermekem lesz, holott te tudod a legjobban, az ilyesmi nem tréfa dolog, mert Sára sem volt már mai csibe, amikor az angyalok meglátogatták, és aztán kilenc hónapra rá megszületett Izsák, és hogy elviszel messzire, valahova, ahol szeretni tudsz, és hirtelen félelem fog el - mi van, ha egyszerűen csak az álmaimat mondod ki hangosan, és közben nem is gondolod, talán magad sem tudod, mit teszel?

Nem akarok az országút mellett ébredni. Nem akarom, hogy gúnyt űzz belőlem, vagy játéknak nézd a késői reményt.

Kérlek azért, ha nem szeretsz, engedj felejtenem.

Hogy ennyi szörnyűség után még azt is elfelejtsem, hogy élek, és elfelejtsem, hogy hiszek neked, és azt is elhiszem, hogy szépnek találsz, és engem, és örökre, mert valami egészen érthetetlen oknál fogva kedvelsz, és tetszem neked, és szeretsz.

A SEMMI KÖZEPÉN

És most lássuk, mire megyek nélküled. Tudok-e akkor is írni, ha nem kapok semmilyen impulzust, ha kizárólag ez a négy fal táplálja bennem a lelket, meg az emlékek, és talán a remény, hogy azért boldogulok nélküled is.

Ami az emlékeimet illeti, most, hogy már nincs kivel megosszam őket, egészen érdektelennek tűnnek.

Néhány jópofa történet, néhány szívfacsaró elbeszélés, ugyan, minek meséljem?

A falak? Ez azért jobban hangzik. A bezártság, mint életélmény, igen, ebből akár még ki is hozhatnék valamit. De most ez sem érdekel.

Marad a remény. Hogy egyszer véget ér ez az egész, nevezzük életnek vagy illuzórikus létezésnek, mindegy, és akkor már nem kell még beszélni se.

Akkor most mi legyen?

Megadom magam, győztél. Akármilyen szándékkal közelítesz is hozzám, nélküled semmi vagyok.

Semmi a Semmi közepén.

FÉLTÉKENY VAGYOK

Tudomásom szerint nem voltam féltékeny, mióta is? Talán a második válásom óta. Akkorra belém költözött ez a határtalan nyugalom, nem is nyugalom, közöny, hogy vigyék. Ha ennyit ér, ha ilyen olcsón méri a szerelmet, jobb, ha elveszítem. És nem érdekelt. Hogy kivel megy filmszemlére, kiállításra, ki az a titokzatos festő, akinek a vidéki házában tölti a karácsonyt, menjen. Legfeljebb azt nem értettem, ennyi erővel miért nem mondja ki nyíltan, hogy nem kellek neki. De nem éreztem semmit. Csak azt a jeges nyugalmat. A bizonyosságot, hogy ő is kevés.

Tény, valóban elbukott. Ó, mennyire meghatóak voltak azok a könnyed, félvállról odavetett mondatok! "Tudod, édesem, ez most fontos. Ebből élek. Ha nem megyek, ki tudja, kapok-e máskor megbízást. Azt hiszed, én élvezem?"

Aztán annyira nem élvezte, hogy csak egy fél perces telefonra volt ideje a három nap alatt.

Mit tehettem? Vártam. Meddig hazudhat önmagának, lesz-e ereje, hogy elém álljon, és hogyan mondja meg. Mert ehhez az egyhez ragaszkodtam. Hogy ne én legyek, aki helyette zárom le ezt a különös, kétélű helyzetet.

És akkor hirtelen, több mint tíz év után, azon kapom magam, hogy féltékeny vagyok.

Úgy viselkedem, mint Xantippé, amikor Szókratész elfelejtett hazamenni, s amikor mégis hazament, ledőlt az ágyra aludni, mint valami zsák. Legszívesebben perelnék, kárálnék, szitkozódnék, elmondanám mindennek az amúgy bűbájos vetélytársat, legszívesebben neki esnék, és sírva kérném számon, hogy tehetted, hogy mehettél azzal a másikkal és hagytál itt engem örökre, arra az egyetlen éjszakára, és egyáltalán, minek levelezel nővel, miért nem tudsz kizárólag férfiaknak írni, hiszen, én csak tudom, mi nők még arra is kivetjük a hálónkat, aki érdekes, hát még az olyanra, mint te, aki szép és okos, és hihetetlen, mennyi erő sugárzik belőled.

Hát így érzek mostanában. Félek is magamtól nagyon. Mert ez nem az én stílusom. Meg közönséges is. Meg visszatetsző.

És a végén még az is kiderül, hogy fontos vagy nekem.

SZERETETRE VÁGYOM

Ez van. Az elmúlt napokban minden írásomat azzal kezdtem, hogy beteg vagyok, ami nyilván unalmas. Én viszont anyátlannak érzem magam. És még az se baj, ha érdektelennek tűnök, mert nekem most szeretetre va szükségem, meg gondoskodásra, mint tegnap, meg tegnapelőtt, amikor a kedvesem átjött, hozott narancsot, meg citromot, meg csokoládét, itt ült mellettem, fogta a kezem, mesélt, még azt sem bánta, hogy elalszom közben. Mint egy igazi betegnek. És ez bámulatos volt. Mert az elmúlt húsz év alatt elszoktam attól, hogy törődjenek velem.

Hát persze, voltam beteg korábban is. Ez a mostani épp csak annyiban tér el a többitől, hogy kimerít. Negyedik napja láz. Nem túl vidám. De beteg azért máskor is voltam.

Egyszer például vesekövem volt. Tíz percenként hánytam, közben olyan fájdalmaim voltak, hogy biztos voltam benne, hogy meghalok. A gyerekeket kizavartam a szobából, hogy ne láthassanak, de ők csak kihívták a mentőt. Még Lacinak is telefonáltak, aki akkor már nem lakott nálunk. Annyit üzent, konzultájanak az ügyelettel. Ja, meg jobbulást kívánt. Akkor a szeretője voltam. És aztán semmi. Még másnap sem keresett. Hanem majd szombaton jött, ez volt az ő jól bejáratott napja, előtte mobilon megkérdezte, nem vagyok-e kórházban, de már a vacsorát elvárta. És nem emlékszem, hogy különösebben faggatózott volna, mi történt akkor éjjel.

De volt azért máshogy is. Gábor például halálsápadtan rohant velem a sebészetre, amikor beleestem egy fémkaróba, és még másnap is ágyba hozta a reggelit. Pedig nem volt szívbajos.

Egyszóval akadt ilyen is, olyan is.

Talán csak az utolsó tíz év volt ennyire rideg, személytelen, az meg ugyanaz a férfi. És nem biztos, hogy ő az etalon. Lehet, hogy csak én fogtam ki, hogy úgy tudott kegyetlen lenni, hogy még nekem volt bűntudatom.

Akárhogyan történt is, tegnap úgy éreztem magam, mint szülés után. Amikor mindenki szeret, mindenkinek fontos vagy, drága üdítőket és gyümölcsöket hoznak a látogatók, csupa olyasmit, amit egyébként soha, te meg irulsz és pirulsz és hálálkodsz, de azért elfogadod, mert világ életedben arra vágytál, hogy igazi, 100%-os narancslét igyál, ne ezt a cukrozott lét, ami akkor látott gyümölcsöt, amikor Makót még Jeruzsálemnek hívták, én meg útban voltam épp Damaszkusz felé.

Hát így éreztem magam tegnap délután. És, bevallom, őrült jól esett.

LÁZASAN

Kész, elfáradtam. A láz megint erőre kap, én meg feladom. Lefekszem, magamra húzom a takarót, hátha úgy könnyebb, takaró alatt. Aztán majd csak elmúlik. Hiszen nem olyan nagy ügy. Csak a fájdalom. Meg a gyengeség. De reggelre biztosan jobb lesz. Mert holnap javítanom kell. Vagy száz dolgozat vár hiába. És lázasan nehéz. Nagyon nehéz. Mindegy. Ma már nem javítok. Akkor már inkább a lefekvés. Hátha rólad álmodom, és az még ilyenkor is jó. Magányosan és lázasan.

SZERETLEK, ÉLETEM

Későre jár. Én azonban lehunyom a szemem, és megtréfálom az Isteneket. Elképzellek, és itt vagy.

A kisszobában, ahol alig van hely, ahol ha bármit megmozdítasz, már repül is minden, de te mégis itt vagy, elférsz ezen a hepehupás ágyon, én meg odahajtom a fejem, és te mesélsz. Ahogyan mindig szoktál. Régmúlt időkről, régmúlt csodákról.

Életem legszebb álmát látom.

Eszembe jut Joyce, a szerelmesek, azok a fülledt, dublini éjszakák, azt hiszem, egyikünk sem járt még Írországban.

Pedig zöld. És sokféle manó meg tündér lakja. Legalábbis azt beszélik.

És ha Oberon is gyakran tölti ott a hétvégét, mi ketten biztosan elférünk még a hajón.

Titánia hajóján, ahol a királynő Dublinról énekel.