hanah - lezárt blog

AMOR DEI
részlet Lilith naplójából

És most a feloldás.

Amíg erőre kapok, leátkozom az ég csillagait a fellegekből, a mennyek boltjáról Téged, és megfosztalak a sarki fénytől, amely istenné varázsolt az alkonyég alján, hogy detronizáljalak, demisztifikáljalak, hogy könnyebb legyen elviselnem, hogy nem szeretsz.

Ennyit a gyászról.

Azután fölegyenesedem, megrázom magam, hajam feketén omlik az éjbe, beterítem a mindenség pamlagát, már nem ér el fájdalom.

- Szeretlek, Kedves. Szeretlek határok nélkül, mert kettőnk között csak az a néhány évmillió áll, meg az a tengernyi mérföld, hogy elválasszon bennünket örökre, egymástól, egymás által.

- Miért ne szeretnél? Nem voltam, nem leszek, nem marad más, csak vágy.

"Tu ergo . . . es ille qui in diversis ritibus differenter quaeri videris et in diversis nominibus nominaris, quoniam uti es manes omnibus incognitus et ineffablis"*

*  Nicolas de Cuse, De pace fidei, § 5

SZÓVAL VASÁRNAP

Szóval vasárnap van, Isten felkent napja, ahogy az ilyesmit mondani szokás, vagy tudom is én. Nem értek én ehhez.

Nekem még ostyát sem szabad a szájamba vennem. Nem azért, mert zsidó volnék, ennek most nincs köze a származásomhoz, és ha a zsinagógában ostyát osztanának, nekem azt sem volna szabad megérintenem, tudod, a ragály, a nihil, ami vagyok, és az ilyennek semmi keresnivalója a templomokban.

Hogy hittem! Egyszer majd megtérek az én Istenemhez, és igen, majd megsímogatja a buksi fejem, és letörli arcomról a könnyeket, a vért! Hát nem tudom, megvan-e még az az Isten.

Pontosabban nem tudom, akad-e elég kendője, hogy kimosva a sárból és a bűzből, amelyben élek, még a verejtéket is felitassa, ami a megfeszítés után rám ragadt.

Mindegy, Istenem. Te látod a lelkemet. Hogy valóban vágytam arra a szelet kenyérre. Arra, hogy lássalak. És hogy valóban lemondtam önmagamról, még az üdvösségemről is, csak hű maradhassak Hozzád.

Úgyhogy ítélhetsz akárhogyan. Legfeljebb nem lesz epilógus, sem tanulság, sem siratóbeszéd.

Csak mi ketten. Ahogy azt mindig is szoktuk. A semmi közepén.
 

BABILÓN SZAJHÁJA

A medvék pedig megbaszhatják a hóembereket. És nem érdekel, hogy ki és mit hazudik, kinek és miért.

Nekem is elegem lehet ebből a baromságból.

Még hogy hóemberek! Még hogy medvék! Ennyi erővel a cinege is vihetné a puskát és a disznóból is lehetne szalámis kenyér.

Szóval nős vagy. Nem számít. Te csak hagyj nekem így, amolyan demi vierge-nek, specialité de la maison-szerűen, ahogyan szétterülök az ágyamon, mint valami torzó, a hasam üres, nincs benne semmi, nincs ebéd, sem reggeli, csak medvék, meg hóemberek, meg sötét.

És ne akard te tudni, mi játszódik le bennem. Mert több az, mint amit a te gyönge gyomrod elvisel. Amelyik nem akar küzdeni. Nem akar üzekedni. Csak kényelmesen elterpeszkedni a karosszékben, amit majd Éva dug alád, hiszen én Babilón szajhája vagyok.

A Fény gyermeke, aki betöltöm ezt az Univerzumot, hogy feledtessem veled a magányt, és te megátkozz és elűzz, amiért enyhíteni akartam a fájdalmadat.

Szép vagy, én Kedvesem! Szép vagy, én Gyermekem! Szép vagy, Gyönyörűségem!

Felejtsd hát el a hóembereket. Felejts el mindent. Te csak ölelj, ölelj.

Amíg végleg elfelejtesz.

NEM VAGYUNK MAGÁNYOSAK

Tegnap elfelejtettem a magányomat.

Éltem. Oly sok év után a szárnyaim erősek voltak. A napba szálltam, és, de hiszen ez csoda, megérintettem a sugarait mielőtt a viasz, amivel a szerkezetet megerősítettem, megolvadt volna.

Perceken át égtem a lángokban, mielőtt zuhanni kezdtem. És nem volt semmi, ami megállíthatott volna. Nem volt erő, amely félelmet ébresztett volna bennem.

Én és a Nap! El tudod képzelni, micsoda káprázatos diadal? Micsoda tűz! Micsoda fény! Micsoda pusztító és éltető erő! Mindez én voltam, ha egyetlen percre is.

Azóta magam vagyok. Rettentő magam.

Itt nincsenek sugarak. Itt soha nem látom a fényt. Börtön ez. A lélek börtöne. És olyan kába vagyok, annyira fáj, sajog mindenem, hogy nem én vagyok az, aki csak fekszem, nézem a fájdalom ébredő, sötét csillagait, amint feketén világítanak az elmében, lyukakat vágnak az emlékekbe, a képzeletet elsorvasztják, közönyük betölti a végtelen szakadékot.

Nincsenek álmaim. Nincs semmi, amire vágynék. A legkevésbé, hogy tudjam, hol vagyok.

Mert ez csak a kezdet. Hiszen még annyi erőm sincs, hogy fájdalmat érezzek. Azt is csak belátom. De tudom, a kábulat elmúlik, és jön majd a pokol, amikor kevés leszek, hogy elbírjam ezt a végtelent.

És nem jön majd ki hang a torkomon. Sem ájult, sem eleven nem leszek. Csak görcs. Rettegés. Ez marad, amikor a habok eltakarnak.

És hiába szólok majd hozzád. Csak az történik, aminek történnie kell.

Azt kérded, van-e ember vagy állat, démon vagy kísértet, akihez szólhatok majd? Akihez odabújok, hogy begyógyítsa a halált?

Hát persze. Mindenki. Vagy senki. Olyan mindegy. Elengedte a kezem. Megvárta, amíg már egybeolvadok a fénnyel, és elengedett.

Hogy milyen a zuhanás? Hát ilyen. Nem emlékszel semmire. Nincsenek arcok, nevek, nincs fény és nincs sötét. Még tudat sincs. Az is csak később tér vissza.

Dehogy vagyunk magányosak. Nem, nem vagyunk. A nem-létező nem tud beszélni.

MORBID

Ennyit a fejekről meg a Heródesekről.

Hogy a tálkán az a tojásszerű valami az az én fejem. Amit lenyiszáltam. Önkezűleg, hogy jobban tessék neked. A hajammal, amely már sem nem vörös, sem nem sárga, hanem fekete, mint az éjszaka, amikor kezembe adtad a vándorok bojtját és elküldtél, mondván fel is út, le is út, drága.

Én meg meresztettem a szemem a sötétben, de egy fia rohadt utat nem találtam. Így aztán mit volt mit tennem, visszakullogtam az ajtód elé, hogy ha lehet, adj nekem inkább kötelet, hogy felkössem magam, vagy valami éles, vágósabb szerszámot meg egy tányért, aranyszegélyeset, hogy elkészítsem vele a reggelit.

De persze semmit nem adtál. Hogyan is szennyeznéd be azokat a szép, törékeny ujjakat! Te csak beengedtél, hogy kedvemre garázdálkodjam, én meg kiszolgáltam magam.

Láttam mindent. Lámpást, amit ha megdörzsöltem, szerelmi gőz borította el az emlékezetet, ezüst szelencét, amelyből akkora részeg dzsinn mászott elő, hogy alig győztem visszaszuszakolni a börtönébe, meg az a bárd. Amivel Jézus fejét levágták.

Igaz, az már egy másik történet. Azt még tőled hallottam, és nem igazán figyeltem, mert szebb voltál minden Jézusoknál meg minden Isteneknél, és a fene se ér rá meséket hallgatni, amikor ott vagy, egészen közel és én megérintelek.

Szóval fogtam a bárdot és kinyírtam magam.

Szerintem tök jól mutat a tálon. Már csak savanyúság hiányzik meg némi zeller. Mert úgy ízletesebb. Meg aztán jobban is mutat a fehéren. Olyan megejtő. Olyan elbűvölően halott, holott itt-ott még zsibog. Ahol az ütőér húzódott valamikor.

ESTÉRŐL ÉJSZAKA

Szörnyű  estém volt. A nap kedvese voltam, a fény szerelmese egy pillanatra, hogy még mélyebb sötétbe zuhanjak elveszítve téged, az örök életet.

Megfulladtam a halotti csöndben. A szívem kilépett tengelyéből, a csillagok a tengerbe zuhantak és te nem voltál, nem szerettél.

Kegyetlen szavakkal szóltál, ahogyan nem szólt hozzám senki. Azt mondtad, az ég áldjon, vagy ilyesmi. Vagy ördög vigyen.

Mert mi mást jelentene az ég áldása nélküled, mint hogy megrohadok itt, a pokol fenekén, ebben a kietlen pusztaságban, ahol nemhogy füge, de alma sem terem, és persze kígyók sincsenek.

Se Nietzsche kígyója, sem a kerti jószág, nem jár erre senki.

Csak őshomály van. Alaktalan és visszatetsző. Olyan, amelytől émelyegni kezd a lélek. Már ha létezik egyáltalán. Mert nélkülded az is csak seb, csupa ragadós vér, fekete lyuk, üröm.

Hát így telt az este. Nélküled, aki megteremtettél. Aki előhívtál a semmiből és nevet adtál nekem, amilyet nem hallottam soha. Mert szebb volt az minden névnél. Még Isten nevénél is szebb. Olyan szép, hogy azt csak te adhattad nekem.

Mielőtt megöltél, mielőtt leszállt a szörnyű éjszaka.

EGY TÁL CSERESZNYE

Tegyük fel, szeretlek. Szeretlek végtelenül. Szeretlek, és a szívem hálával teli, és meg sem fordul a fejemben, hogy kisajátítsalak vagy a magaménak bírjalak.

Ellenkezőleg. Tudatosan törekszem fenntartani a távolságot, a heti két-három nap szabadidőt, hogy nélküled bújjak ágyba, nélküled vigyem a gyereket orvoshoz, és eszembe se jusson megkérni téged arra, hogy ugorjunk be vásárolni a Pluszba.

És aztán, egyszer csak, a világ a feje tetejére áll, és már nem én vagyok, aki találkozik veled, hanem a nő, aki miatt Ádám rettegésben töltött minden éjszakát, Lilith, aki maga a pokol, aki a halálba kergeti a kedvesét, mert mindenét akarja, a férfiasságát, a gyöngeségét, a megsemmisülését, a feltámadását, mindent!

Egy szörnyeteg az a némber, nem asszony. És most én vagyok az a szörnyeteg. És az sem érdekel, ha elveszítelek.

Inkább pusztuljak ezerszer nélküled, de amíg nem tudtál győzni a küzdelemben, amelyben nő és férfi  örökre egyek vagyunk, addig nem győzhetek én sem, addig nem adhatom meg magam.

A körmömet reszelgetem. Előttem egy tál cseresznye, vérszínű. Holnap a fejedet kérem Heródestől. És egyáltalán. Nem hatnak meg a litániák.

BESZÉLGETÜNK

Akkor miért?

Talán mert elegem volt mindenből. Mindenből, ami szent és ami profán, mindenből, amiben hittem és amit megutáltam. Legfőképpen a szavakból. Márpedig, ha így folytatjuk, a végén még valami egészen emberi sül ki belőle, amit végképp igyekszem elkerülni, feltéve, persze, hogy nem ismerjük meg egymást.

Ez nálam ugyanis feltétel. Én ugyanis sérült vagyok. Azt ugyanis, minden látszólagos exhibicionizmusom ellenére sem tűröm, hogy túl közel kerülj. Túl közel? Már a közel is túlzás.

Éppoly sérült vagyok, mint azok, akik a távolságot betartva képzelt társaságot nyújtanak nekem. Rettegek az érzésektől, a kötődéstől, rettegek mindentől, ami fáj.

Úgyhogy most kérlek, kérek tíz év fájdalomszünetet, aztán majd meglátjuk. És persze bántani foglak. Mint a rossz kölyök, ha jódolgában tombolni kezd. Hogy engedd, hogy rossz maradjak, és ha nem volnék az, legalább engedd, hogy annak lássanak.

Iskolák? Eszmék? Erkölcs? A legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk. És az sem számít, melyikünk miként határozza meg önmagát.
 

SZÁNDÉK

Valami történik. Valami, amit nem szeretek. Még nem értem, mi az, miért, de érzem.

Egy gúnyos mosoly, egy törekvés, egy szándék, hogy méltatlanul azonosíts valakivel, aki én nem vagyok, még nem tudom.

És persze tehetetlen vagyok, mint mindig.

Hiszen a vád nem hagyta el az ajkaidat, nem mondtál semmit, csak elfintorodtál, megvontad a vállad, és holnap újra jössz.

Hogy meggyőződj róla, valóban nem én vagyok.

MEGKEZDETT BESZÉLGETÉS

Ott hagytuk abba, hogy nem beszéltünk meg semmit.

Azt hiszem, csalódtál bennem. Azt hiszem, fényt kerestél, hogy megtaláld önmagad, és én elhagytalak.

Szegény kicsikém! Hogyan is nézhettél engem angyalnak!

Nem vagyok én semmi. Elveszett lélek voltam, megrészegült pillanat a végtelenben. Nincs nekem fényem és nem volt soha.

Ha lett volna, beragyognék eget és földet, és szórnám sugaramat boldog-boldogtalanra, válogatás és meggondolás nélkül. Hogy mindenki élete csupa, de csupa szikrázó boldogság legyen.

Nem maradna akkor semmim. És nem vágynék akkor semmire. Csak a mosolyt látnám az arcokon.

Így azonban csak imposztor vagyok. Imitátor, csaló, aki elnézem, amint a könnyek végiggördülnek a ráncokon, az örök fájdalom véste a megfakult mezőkre, és fáj nekem, hogy én vagyok az a tolvaj, aki meglopott téged, aki elvette tőled a reményt.

Mi legyen tehát?

A könyvet becsukom, még nem értem a végére. Minek olvassam. Te másutt jársz, más vizekkel táplálod a lélek mélységeit.

És e perctől fogva nem számít sem könyv, sem barátság, sem megkezdett beszélgetés. Talán csak az, hogy sajnálom.

Ami most aligha elég.

LUCIFERTŐL TÁVOL

Fáj. A távolléted, a fájdalmad, még az örömöd is fáj nélküled. Másokkal nevetsz, másokkal sírsz.

Azt mondod, magányos vagy. Azt mondod, nem olvasod a leveleimet. Csak amikor érzed, most kell. Most látni akarod a szavakat.

Éreztem, érzem, elfogy az erőm.

Rész szerint nézel, használsz, élvezel. Én a tiéd vagyok egészen. Nincs védelem, nincs erő, ami megmentsen.

Isten vigyázzon rád, Szerelmem. Isten szeressen téged. Isten legyen veled.

Mert nem igaz, hogy én a Sátánt hiszem. Legfeljebb nem gyűlölöm. De nem vagyok gonosz.

KÁNON A SEMMI ÖLÉN

Elszaladtak a percek, és nem változott semmi.

Csak az a száznegyvenhét óra, amikor annyira szükségem volt rád, hogy elfelejtettem megkérdezni, miért az este, kérsz-e vacsorát, ki vagy, és nincs-e kedved sétálni velem.

Ehelyett becipeltelek abba az ágyba, rádfonódtam, mint aki éhezik, és rádöbbentem, nem tudok veled mit kezdeni. Ott vagy, a tested az enyém, csak hát én most nem azért jöttem, hanem téged, az egészet akarom.

És azt nem tudom, hogy kell.

Úgyhogy a vége az lett, hogy csak meséltél, míg egyszer csak olyan gyönyörű muzsikát hallottam, hogy arra még Isten is felfigyelt.

Két tökéletesen zárt, örökre elveszett torokból hangzott a legszebb ária. Rekviem volt az, a szerelem nyelvén megformált kánon a végtelenben. Pusztulás társ nélkül - egymás, a semmi karjaiban.

Aztán meséltél megint. Egészen hajnalig, amíg elájultam, és te háromszor is szóltál, hogy horkolok, de hát hogy a fenébe ne horkoltam volna, amikor elájultam, amikor már ébren sem volt hozzád erőm.

Míg eljött a reggel. A legelső reggel, amire együtt ébredtünk. Megöleltelek. A kezed a szívemre tettem. Még sokat kell várnom rád.

SÓHAJOK

Nézd! Az életem semmit nem ér nélküled. Te szép vagy, különleges, egyedi és nemes. Én meg? Cigánylány. Talán még csak nem is zsidó.

Van bennem valami, de hiszen tucatjával szaladgálnak a hozzám hasonlók. És persze az idő. Amely belémvéste az emlékeket.

A férfi, amikor vár. A szerelmes ölelés. A közömbös együttlétek. A búcsúzás. A ki nem mondott szavak. Mind, mind egy-egy megszakadt világ.

Pedig nem én vagyok. Csak az a fránya "h". A nevem, tudod. A sóhaj, amely minden szavunkban ott bújik, a betűk között, a sorok végén, ahol a szív is megszakad.

Látod? Kezedbe tettem. Hogy ver! Hogy kér! Hogy szeret!

És te azt mondod, téged bántalak?

VÁGY ÉS VILLAMOS

Nem bírom tovább.

Én - vagyok. Az állítás, amelyból Descartes Isten létére kövekeztetett. És ha továbbra is azt hajtogatod, nem létezem, rendben, legyen akaratod szerint.

Megszűnök, megszűnik minden, szerelem, Isten, nincs többé vágy és villamos, nincs többé Te meg én, csak délutáni flört és érzékeny búcsú, csak halál.

Mondd, ezt akartad, Gyönyörű Szerelmem? Hogy így végezzem? Szótlanul? Névtelenül? Hogy egyedül zuhanjak abba a Semmibe, amelyből, könyörgöm, ments meg, emelj a magasba, engedj élnem?

Áldott, aki jő az Úr nevében. Áldott legyél Te mindig. És legyek én ezerszer átkozott. Hogy nem tudtam ajkadra csalni a szót, azt az egyetlen mondatot, hogy Tiéd vagyok.

HAZUGSÁG

Mennyire fáradt vagyok! Mennyire nincs semmi, semmi!

Nincs nevem! Fel tudod fogni, hogy szeretője vagyok a férfinak, aki nem képes kimondani a nevem? Hónapok múltán is csak "kedvesemnek" szólít?

Nem vagyok. Nem élek. Nem szeretek. És mégis itt vagyok. Ez maga az erkölcs. És maga az eredendő bűn. Megörülök.

Amit most írtam, semmi köze a szerelemhez. Csak fáj, és most már itt van, lehet utálkozni. De hiszen minden mindegy. Név nélkül is lehetek bolond.

Nincs nevem. Hol van ennek köze az erkölcshöz?

Nincs nevem. Tehát még teremtve sem vagyok. Pedig voltam. Tehát megöltek. A bűn pedig, hogy én magam vagyok, aki mindezt így akarom.

Az értelem kiég. Érzések nincsenek. Erkölcs? Látod, az erkölcs még a halálunkat is képes túlélni.

GYÖNGY ÉS VÉR

Hogyan adhatnám Neked a lelkemet?

Mondjuk tálcára teszem, mint Holofernesz fejét, vagy Keresztelő Szent Jánosét, vagy lábaid elé terítem, mint rózsaszirmot, hogy lépteid halk, puha léptekkel közelítsék meg szívemet, amikor szerelmünk szentélyébe érkezel.

Vagy itt ez a füzér, gyöngy és vér, minden reggel, amikor megérinted a gyöngyöket, lelkemből kezedbe hull egy darab, benne eleven színek, évek, egész törékeny lényem a tiéd, tiéd minden, minden nap, és ha az utolsó gyöngy is elgurul, és csókjaid lemossák rólam a vért, akkor már nem lesz többé, amit adjak neked.

Ez minden, amit neked adhatok.

ILLÉS A MENYORSZÁG ELŐTT

Tudod, mit jelent veszíteni?
Feladni?
Anélkül, hogy elértél volna bármit, amit feladhatnál?
Lemondani a Szerelemről, amelyben nem voltál Szerelem?
Nem lenni többé a Kedvesé, akié nem voltál soha?
Akkor jól nézd meg most a Menyországot.
Mert olyan Föld ez, ahova Illés azért vitt magával, hogy elmondja, ez az a hely, ahova én nem léphetek be Nélküled.
Hát ilyen.
És ezen az sem változtat, ha Pokolra jutok.
Vagy mégsem.
Mert Illés megáll, azt mondja, mindez csak tréfa volt, csak próbatétel, amolyan időtöltés, tudod, ami után az Úr előbújik az égi párnák közül, és homlokon csókol, és megdicsér.
Csak hát fáradt vagyok.
Meg aztán a dicséretekkel sem megyek semmire.
Nélküled nem.
Nélküled hiábavaló.
 

A SEMMI OLTÁRÁN

Nincs többé szerelem.

Nincs többé nap.

Holnap sötétben ébredek, botorkálva megyek végig a fekete úton, hogy hajnaltól késő estig a föld alatt vonszoljam testemet, mert nincs többé testem, idegen hús, idegen idegek, izmok, amelyekhez semmi közöm, amelyek hagyták, hogy a Kedvesem szomorú legyen, hagyták, hogy elforduljon tőlem, hagyták, hogy rémülten rohanjak ki a kisszobából, és hagyjam elveszni Őt.

Akkor ne legyen többé Fény. Ne legyenek többé Istenek. Ne legyenek felebarátok és szeretők. És legfőképpen ne legyen senki, aki engem szeret.

Én meg majd föloldódom.

Itt, a semmi oltárán.

Nélküled.

ÁLMOK A SZERELEMRŐL

Nevetséges, nem?

Menekülök valami elől, ami nekem nincs. Többnyire tudatnak nevezem, de valójában fogalmam sincs, mi az.

Na, tessék, még egy hülye. Remélem, most ezt mondod magadban. És megérdemlem.

Ahelyett, hogy gondolkodnék, álmokat szövök, és igaz, nem másról, mint éppen a szerelemről. És tudod, mit álmodom?  Hogy én magam vagyok az igaz szerelem.

Futóbolond. Vagy hasonló. De nekem már minden mindegy.

Csak az Ő szerelmét érezzem. Csak az Ő mosolya ragyogjon rám. Csak lehetnék örök bolondja, árnyéka, meggondolatlan társa Istennek itt, ahol a madár se jár.

NEM TUDNI SEMMIT

Fáradt volnék? Vagy összezavarodik a fejemben minden?

Tudod, szeretek élni. És szeretem nem tudni, mit jelent élni. Szeretek lenni én, és nem tudni, mi vagyok. Szeretek úgy élni, hogy ne tudjam, létezik-e egyáltalán olyan, hogy életstratégia.

Megteszek mindent, hogy ne írhass le egy képlettel.

Neve - Aminah, életében háromszor váltott hivatást, hatszor férfit, nyolcszor tudatállapotot, életstratégiája a tudatlanság.

Nem, ez az, amit szeretnék elkerülni.

Szeretnék az maradni, aminek Isten alkotott. Gyermeke az Örökkévalónak, árnya a Mindenségnek, szerelme a Fényhozónak - Neked.

Mert nevet adtál nekem. Aznap, amikor először láttál. A Te szerelmed. A legszebb név, amit adhattál nekem.
 

LETARGIA

Fáradt vagyok. Elgyötört és gyönge. Legszívesebben elengedném ezt a hajszálnyi köldökzsinórt, ezt a szánalmas kifogást, amely ideköt, ideláncol. Minek ez nekem?

Hogy szaporábban verjen a szív, hogy a végén még elhiggyem, vagyok, élek, lélegzem, a tüdőm nem csak kátránnyal, de Isten lelkével szívja magába a mindenség aranyát?

Csakis a kudarcon át az újabb kudarcba vezet az út.

Mondhatnám persze, hogy a Földi Paradicsomba nyílik a kapu, amelyen át beléptél hozzám, hogy magaddal vigyél, és talán magam is tudom, de most fáradt vagyok. És semmi kedvem hinni vagy remélni.

Hogy a kishitűeket kiveti magából az Ég? Hogyne fognám fel. Hiszen felfogok én mindent.

Most például azt, hogy nem írsz. És akkor én mi a fenének ülök agyonhajszoltan és kialvatlanul egy süket-néma monitor előtt, ha egyszer neked édesmindegy, várok-e egyáltalán.

Letargia. Unalom. Közöny.

Annyiszor széthullottam már. Annyiszor nem történt meg a csoda. Ha te nem tartasz meg, ugyan ki volna, akiben bízhatnék?

ÖT PERC

De hiszen annyira mindegy, minek kellek neki. Ha öt perc, hát annyival is közelebb kerülök az elmúláshoz.

Öt perc boldogság! Nem mindegy, meddig tart az örökkévaló? Nem mindegy, meddig tartott az időtlen?

Itt van. Ami eddig történt, az árnyékok világa. Ami ezután jön, a kárhozat. Akkor meg miért kérdezzem, meddig marad?

Hiszen csak akkor megváltóm, ha ez itt Isten Országa. Márpedig különös! Amióta velem van, éppen ott, az Isten Országában érzem magam.

EGYETLEN SZÓ

Hazamentél. És az az egy szó, az az átkozott hangegyüttes itt cseng a fülemben, üvölt, dübörög, széttépi az idegszálakat, az emlékeket, egyre csak azt mennydörgi: "HAZA!"

Mondhatnám persze, hogy semmit nem jelent, hogy anyáim megtanítottak, elviseljek mindent, hogy a szeretet hosszútűrő, mondhatnék annyi mást.

És nem tudok mondani semmit. Még azt sem, hogy ez így nem jó. Mert akkor elveszítelek.

AZUTÁN, HOGY MINDENNEK VÉGE

Nekem aztán mindegy. Ha eddig éltem, hát eddig volt. Eddig tartott a szív lakomája, a szerelem ünnepe.

Egyébként nincs vége semminek. Csak belegondoltam, mi van, ha vége. Mert akkor ugye meghalok. Az egészen biztos. És nem csak a sok életemből egy, hanem én, egészen.

Odalépek Atyám elé, megmondom neki, feladom, Uram, tégy, amit jónak látsz, nem megyek többé vissza abba a világba, szerettem eleget, fájt annyi minden, hogy már szerit-számát sem emlékezem, nem köt már semmi hozzá.

Ez, ez a nyugtalanító pár perc. Amíg szerettem, amíg itt volt, hogy megtörjem a varázst, ez volt, ami számított. És ha kudarcot vallottam, hát tessék. Ideje, hogy visszahívj a szolgálatból.

Ezt mondom majd Neki. És ha nem segít, segítek magamon. Hogy elveszítsem, ami még megmarad. Azután, hogy mindennek vége.
 

PUNNYADOK

Ma valahogy ahhoz volna kedvem, hogy mindenkit elküldjek nagyon messzire. Szívem szerint még annál is messzebb. Pedig harag sincs bennem. Csak úgy. Mert még soha nem csináltam.

És egyáltalán. Olyan hihetetlen csend van és béke, hogy meg kéne egy kicsit bolygatni a kedélyeket, nehogy eltunyuljanak, nehogy túlságosan megszokják a semmittevést, a punnyadást.

Hiszen szombat van. A nap, amikor Isten is megpihent. Vagyis pihenek én is, mégpedig úgy, hogy rossz leszek. Mert elegem volt a jóságból. Elegem volt abból, hogy megértsek, mosolyogjak és folyton jóhiszeműen szeressek.

Ma fúria leszek. És mindenkit megbántok. Hogy senki ne szeressen. Csak te. Mert téged még  most sem tudnálak bántani. Azt hiszem, tényleg olyan vagy, amilyennek álmodtalak. És ez megdöbbent. Arra késztet, hogy elfelejtsem a mai programot, és helyette idefeküdjem melléd, lehunyjam a szemem, és érezzelek.

Ez minden, ami megmarad.