ARS POETICA
"A semmi nem létezik és ez már valami." - ez tetszik!
Ne dőlj be nekem, kérve kérlek. Egyszer lent, egyszer fent, ennyi vagyok. Ha a tekinteteddel követsz, magad is látod: ami az életem, még nézni is tereh.
Ne gondolj azért a láthatóval. Boldog vagyok, boldog voltam, a boldogság legfeljebb más, hogy is mondjam, talán szégyenlősebb, mint megszokott.
Amolyan miafeneközödvannekedehhezazegészhez, vagy tudomisén, és persze egyáltalán nem vidám.
A FŐNIX BUKÁSA
Különös szimbólumok. Árnyak, múlt, jelen, jövő - egyetlen zuhanó alak, ez vagyok. Megtört szárnyakkal, üres tekintettel nézem a napot, amely most távoli, akár a múló nyár.
Repülni, szállni! El tisztább, fényűzőbb, fényesebb vidékre! Megrázom magam, mint aki rossz álomból ébred, és íme, az éltető sugarak új mámorral telítenek!
Micsoda földek! Micsoda végtelen mélységek, amerre jártam! Ott minden káprázat! Ott minden pusztítás és hazug szavak! A fent - valóban lent, amint a Smaragd Tábla regélte egykor, és ami ragyogva tárja karját az ég felé, az nem más, mint sötét gyilkosa.
Ideje színről színre látnom. Látni, ami való, bármi legyen is az.
ÉLEK
Voltál már úgy, hogy egyszer csak eleged van magadból, a szavakból, nem, nem a világból, és kedved van közönségesnek lenni, útszélinek, alpárinak, hogy ellened forduljon minden és mindenki?
A dac. Az ősi szembefordulás. Én nem akarom, hogy szeressenek! Én azt akarom, hogy SZERESSENEK! Ha rossz vagyok, hát akkor is. Ha minden szabályt felrúgok, akkor csak igazán! Ahogyan csak Isten szerethet, ha egyáltalán még elismer gyermekének.
Így vagyok ezzel mostanában. Nap és csillag, és mindenség és porszem a Végtelen ölén, igen, tudom, tudom, mindez én vagyok, és mindaz, amit látok, csak kivetülése annak a fénynek, amelyet lelkembe táplált a Teremtés, és persze, nem szeretek már senkit, és szeretek mindenkit, mert nem érdekel már az én, vagyis nem érdekel már a más, de az Istenért! Nekem azt a parancsolatot égették a testembe, hogy szeressek!
Hogyan? Hogyan, ha már gyűlölni sem tudok, ha már megbocsátanom sem kell, mert minden, minden csak emberi, túlságosan is emberi?
Élek, és ehhez ma is ragaszkodom. Éltem ezer évet, minden pillanatba évmilliárdokat sűrítettem, hogy ha majd Előtte állok, elmondjam: "Én megtettem, amit tennem terveidben állt!"
De most csend van. Most idegenül, már-már közömbösen nézem a távoli, a pislákoló lángokat. Én voltam egykor.
Én volnék ma is. Nem én. A megbékélés. Még csak nem is a lemondás.
Akkor meg minek?
PLÁGIUM
Valami különös dolog történik. Megcsaltam magam, és most megkönnyítem, hogy Te is megbocsáss.
Mert nem tudom.
A tiszteletre méltó külső mögött szarkofágba burkolt imposztor lapul, féreg, a szirmaim pedig megsínylették, hogy végignyáladzott rajtam a porlakó, de erre szükség van, hogy napfény helyett a dögvész csókolja fekélyes ajkával az eleven húst, hogy nevetés helyett aggastyánok petyhüdt hímtagja élvezze Zsuzsánna combjait.
Csak hát a pillanat. Amelyről azt hittük, örök.
Most lecsupaszítva, megszégyenülten áll a fordulón, pellengéren az értelem előtt, amely, mint legfőbb ringyója a jellem és gerinc nélküli létezésnek, ezúttal is, mint mindig, "kancsalul festett egekbe néz".
A MÁSODIK ELJÖVETEL
"Mert mi más emlékeztetné őt, a Száműzöttet arra, ami Örök, ha nem éppen esendősége, gyávasága, az elgyötört szívnek ez az aljas, kétszínű reszketése..." E.A.
A házasságok az égben köttetnek, és mi, emberek tesszük őket tönkre itt, a földön.
A minap például újfent elkárhozott egy lélek, amely mulatságos, amolyan lányregénybe illő ábrándokat szőtt a szerelemről, mert engem úgy tűnik, azért küldött a Mennybéli, hogy megrontsam őt, hogy elhitessem vele, hogy az élet mit sem ér, mert én, a Csalóka Lidérc, én vagyok csak, ami igaz és tökéletes.
Nos, ami tőlem telik, megtettem ezúttal is. Volt ott csók és éjszakák, sóhaj és suttogás, szenvedély, ölelkezés, kudarc és bűntudat, hogy aztán megtérhessünk Éva s Ádám karjaiba, ahogyan az mindig is volt - egyszer, egykoron.
Akkor meg minek? Kedvtelésből? Mert hébe-hóba megengedhetem magamnak én is, hogy szeretve legyek?
Talán csak azért, hogy a Törvény kapujába érve megszólítsalak.
ORDASOK
Nem tudok beszélni. Megnémultam, mielőtt szólni tudtam volna.
A ház előtt ordasok vonyítanak. Torkuk rekedt a dühtől, szájukon lakomák vére habzik.
Nem menekülök. Fogok egy széket, leülök ide, a hársfák alá és várlak.
Ahogy azt megbeszéltük. Némán és ártatlanul.
Vagy mondjam, hogy megöltelek?
HAMVAK
Megtaláltál? Aki voltam? Aki nem vagyok ma sem? Lehetett volna láng... Lehetett volna fény... Ragyogás... Hamvak, hamvak, még csak nem is parázs... Ez minden, ami megmaradt...
Gyűlölet, gyilkos indulat. Nem ezt akartam. Elhagytam mindent és mindenkit. Ahogy az Írás mondja, elhagytam szüleimet, elhagytam gyermekeimet, igaz, ott a férj hagyta el atyját és anyját, de ha az Ő neve Szeretet, akkor mi mást tehettem volna?
"Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége. "
Nem kértem én örök életet. Csak a szellem és a szeretetteljes megértés tisztaságát itt, a földön.
És eljött a Mennyek Országa. És megnyíltak akkor Éden kertjének kincsei. És kézen fogott engem az én hitvesem, és belépett velem a Birodalomba, ahol a Gonosz Démonok nem érhettek már utol.
És rettentő vihar támadt akkor. És a Paradicsom Kapui feltárultak, és a testvér testvér ellen fordult, és a gyermek megszaggatta anyjának ruháit, mondván "Távozz, parázna asszony!", és a fiú kezéhez vér és sár tapadt akkor, amint erőnek erejével átpréselte magát a kerubok sorfalán, hogy arra az egy, lélegzetvételnyi pillanatra utolérhesse akit soha, egyetlen percre boldognak látni nem akart, hogy elvetemült haragjában megölje őt.
Nem szeretem már a gyermeket. Nem szeretem, ahogyan a gyermek szeret.
Az én kedvesem hegyeken szökellve jő. Az ő egyetlen öröme, ha mosolyogni lát. Nem birtokol. Nem kér számon. Nem akar. Tenyerét az Ég felé fordítja, nézi, amint a messzeség magába ölel, és a lelkemnek ő a mindene.
TALÁLKOZÁS ÉS HARANG
Álmodom. Hogy velem vagy, hogy kézen fogsz, hogy szólítasz engem. A név, amely iniciáléiban a régi, jelentésében új, reményteli. A hitvesed vagyok. Hűséges, bolondos, odaadó társ.
Amint az ezer holdak közt sétálok Veled, csillagok és istenlények útján, a gyűrű lángra lobban, kígyóként fonja be szívünk aranyát, izzó parázzsal szórja a szélbe a szót - szeretlek, és nekem tetszik, nekem jó - mi így vagyunk.
Nem tudom, meddig tart. Nem tudom, mert örökkévaló. De legalább hetven évig. Aztán hozzád megyek, megint, hogy ásó és kapa és nagyharang se válasszon el bennünket soha, és megkezdődik a nász, amelyről csak annyit, hogy boldogan élünk, amíg a világ világ és még ezeregy éjszaka, de erről majd később, amikor elcsöndesül az est.
TEMETÉS
A filozófia meghalt. Elfáradt, elálmosodott, kopott háziköntösében szórakozottan lapozza a múlt idők regényeit, közömbösen bámészkodik, ráér - eltávozott.
A halál férfi képében érkezett. Gyönyörű, mélyen ülő szempár, izzó tekintet, villámlás majd hirtelen sötét, a kéz, amely ellök, szelíd, határozott, mintegy odébb tolja, elfordítja a fej rezdülését, az arc idegenül réved a semmibe, mint aki azt kérdezi: "Van benned más is, mint hús-vér és ösztönök?"
A filozófia elnémul. Kinek mondaná el, hogy Éden kertjéből kilépve látta a csipkebokrot, hogy eljött, hogy elhozza neked a hírt, amely magától értetődően nem kell senkinek, különösen neki, a magányba zárt démiurgosznak nem, mert megfáradt, alkotni, teremteni, mert meggyűlölte Isten hívó szavát, mert rutinszerűen férlehajol, hogy a múzsa csókja még csak ne is érinthesse.
Fáradt vagyok. A legtöbb, amit tehetek, hogy elmegyek. Vissza a gyermekévekbe, ahol a szeretet szamár képében rám talál, és akkor, Istenemre, benne vélem majd megpillantani önmagam.
DENEVÉRTÁNC
Kezdődjék hát a legsötétebb korszak. A vízöntő kora, a denevértánc, a távolságtartó ridegség, és mind, ami ezzel jár, a flört, a játék, amit a balga boldogságnak vél.
Mert valljuk be, a boldogság ezúttal mégis csak elkerül. Megbízhatsz bennem, szeretlek, várlak, hűséges vagyok még gondolatban is, az egész életemmel érted égek, érted lángolok.
Hol itt a küzdelem? Hol itt a kihívás? Hol itt a virtus?
Legyen hát akaratod szerint. Némaságra legyen a válasz szótlanság. Kierőszakolt ölelkezésre legyen a felelet kicsikart mosoly . Halálra halál. Életre halál. Életre élet. Halálra élet. Mert az élet nélküled fabatkát sem ér.
Azt hitted, sajnálni fogom, hogy megölsz? Azt hitted, könyörögni fogok, maradj még, egy napot, egy percet, hogy elbúcsúzzam, nem tőled, hanem az álomtól, hagy valóság volnál?
Ha megtenném, nem ezerszer nyilvánvaló, hogy a könyörgésem Istenhez szól és nem hozzád?
Mert közvetítő vagy. Aki emlékeimben felidézed az örökkévalót, a fenséges trónuson nyugvó képét.
De imposztoroknak miről beszéljek. Megköszönöm az utazást, és, de csak most, csak a te kedvedért, bűnösnek mondom magam. Pedig vétlen voltam. Vétlen akkor is, amikor megszerettelek.
A lélek mélysége régen nem érdekel. Ami igazán leköt, a gyalázat. Hogy még így, még megtört szárnyakkal is, még mindig csak Téged szeretlek.
SZÉP REGGELEK
A BEGYALOGLÓ
LYUKAS ÓRA
ARRÓL, HOGY SZERETSZ
Beszélhetünk a nőkről. Ahogyan ölelnek, a szemedbe néznek, a szemeden túl abba a távoli ismeretlenbe, amely a jövő, és nevetnek, nevetnek, mert tudják, az élet őket igazolja.
Vagy beszélhetünk arról, hogy szeretlek. És valahányszor a gondolat következetessége szembefordul a létezéssel, vagy kételkedni kezd abban, hogy vagyok, csak annyit kell mondanom, szeretlek, és ezáltal feloldozást nyerek minden elkövetett bűn alól, mert egyetlen bűn van csak, az eredendő, és azt már elkövettem rég.
Vagy mesélek arról, hogy gyermekkoromban a napba néztem, és azóta egyre sűrűbb a sötét, a homály, amely csak körvonalakban engedi, hogy lássak, és így van ez jól, mert nem akarom látni, nem akarom tudni a szörnyűséget, ami történik, nem akarok tudni semmit, semmit.
De nem. Elmondom inkább, hogy csak akarnom kell, és megremegek. Csak engednem kell, és elönt a forróság. Mert szeretsz, és fáj, és rettenetesen fáj, hogy szeretsz. Mert angyalnak hiszel, holott halandó vagyok, mint bárki más.
Elmondom hát. Hogy fáradt vagyok, és lefeküdni készülök, és messze vagy tőlem.
És egyáltalán.
Hogy az sem biztos, valaha felébredek.
ANNYIRA CSÚNYA
CSIKKEK, CIGARETTAVÉG
Már megint egy felülbíráló tekintet. Hogy ne lehessen lélegezni, ne lehessen elfelejteni, hogy itt vagyok, ebben a kócerájban, amit hazugságok, tilalmak tesznek maradandóan képtelenné.
Na nem, nem abban az értelemben képtelen, ahogyan azt a régiek tudták, amikor még beléd hasított a létezés, hanem hogy mindez ripacsok hajlongása, egy láthatatlan, nem létező karmester pálcájának intésére.
Köszönök neked. Biccentünk udvarias mosollyal, megemeljük kicsiny kalapunkat a szembejövő előtt, emlékezünk a halottainkra, és egyáltalán, úgy teszünk, mint ha bármihez közünk volna.
Én nem vagyok veled. Amit adok, csikkek, cigarettavég.
Kérlek, ne szólj. Amíg összeköt bennünket a hamis eskü, ne áruld el, hogy tudod. Mert az nem ér. Az téged is megbélyegez.
ANGYAL A VÁROSBAN
Annyira csúnya volt. A haja vörös, a szemei barnák, a vörös fényben inkább róka-szerűek, piroslanak, mint a vadcseresznye, valami elmebeteg ragyogással, ami gyanút ébreszt még azokban is, akik amúgy előítélet nélkül közelítenek hozzá.
NOVEMBER DÉLUTÁN
Nasztaszja Filippovna bambán bámul ki az ablakon. Esős, pocsék november. És akkor még itt van ez a hosszú délután, amikor már csak a test marad, nincs semmi, csak ez a kékre-zöldre ütlegelt test, aztán jön Mihail Nyikolajevics, és kezdődik minden elölről.
Tulajdonképpen szerette Misát. Lánykorában még trojkában száguldott vele egy-egy átmulatott éjszaka után, de most, amikor minden eldőlt, amikor előkészítve a bőrönd, az utazótáska, az útlevél ott lapul a retikül mélyén, most minden más.
Mert jött az éjszaka. Mityenyka megint részeg, mint rendesen, és azt ordítja, hogy reggel elutazik, itthagyja ezt a koszfészket, ezt a nyomort, és kidobálja a bőrönd tartalmát a földre, és közben hangosan megjegyzéseket tesz a harisnyakötőre, a fodros alsóneműre, és azt kiabálja, hogy Párizsban erre semmi szükség, ott majd szebbet, divatosabbat vesz neki, aztán eldől, mint valami hordó, és alszik. Már a bejárónő sem törődik vele. Arrébtolja a poggyászt, előkészíti a melegvizes lavórt, néhány törülközöt, és távozik.
Csak Nasztaszja és az eső bámulja egymást. Meg az a test. Mert ütni azért mégis csak muszáj.
SÁRA
Nem szeretik az emberek, ha álmodunk. Nem szeretik, ha a középszerűség helyett nem akarunk hazugságban élni, ha a világ helyett, amelyben oly szilárdul hisznek, egyszer csak rámutatunk egy képre, amelyet mi magunk alkottunk, és azt állítjuk, íme, ez, ami igaz, a tényvilág, amelyből mostantól kiindulni fogunk.
Őrület! Téboly! - kiáltják. És ha nem sikerül ránk bizonyítani a gyöngeelméjűséget, jöhet az erényeink, amelyeket gátlástalanul kikezdenek.
Mert miről is beszélünk?
Nem másról, mint arról a különleges, csakis általunk előidézett élethelyzetről, amikor fellázadunk az előre megszabott sémák és kilátástalanság ellen, és állítjuk, határozottan és akarattal: Vagyunk!
Mert itt vagyok a példa kedvéért én. Sára. Épp száz éves, aki gyermeket vár. Az uramat Ábrahámnak hívják, Hágárt menesztettem, rájöttem, veszélyes ő a szerelemre, és én szeretem Ábrahámot. A férfit, aki annyi éven át hűséggel kitartott mellettem, aki most, vénségem óráján, kezét a hasamon nyugtatva vígasztal engem, mondván: Áldott vagy Te az asszonyok között, és áldott a Te méhednek gyümölcse, Sára.
Pedig hát ki látott még ehhez foghatót! Hogy meddő létemre fiúgyermeknek adjak életet!
És ő mégis hisz nekem. Hiszi ezt a méhemben formálódó homonculust, hogy emberré változik, és népeknek apjává lesz. És persze, hogy bolondnak vél a sok embersereg. És számokra hivatkoznak, hogy akkor már nem lehet, meg hogy illetlenség volna először szerelembe esni annyi évesen, de a tényvilág, amelyről beszélek, attól még tényvilág marad, és ezen vitázni fölösleges.
A krónikaírók majd lejegyzik, miként esett, hogy itt vagyunk, és nem lesz majd teremtett lélek, aki ne kérdené nekünk a csodát. De az nem érdekes! Az nem számít fitty-fenét! Mert Izsák megszületett, mert Mórija hegyét megjárta ő, és Isten ígéretben erősíti majd meg a szövetséget, miközben hitetlenek írnak majd tanulmányokat arról, hogy harmincöt fölött veszedelmes dolog a gyermekszülés, és egyébként is, teljesen fölösleges, hogy álmodunk.
HAJNAL - HAJNAL
Hajnalodik.
Egy elrontott nap után végignézek a tükrökön, azt hiszem, elrontottam, két-három órát, valamit, aminek már nincs jelentősége, egy Nietzschét, egy Kierkegaardt, és Schopenhauer szinte teljesen lemaradt.
Becstelenség.
Mindez csak azért, mert ott ül a kölyök, valljuk be, elegem van az ingyenélőkből, aki csak bámészkodik, tenni nem tesz semmit, én meg gürcölök, megfájdul a tüdőm, a vesém, és közben egyedül vagyok, egyedül, amíg a Kedves dolgozik, éppúgy mint én, szűntelenül, talán értelmetlenül.
Nincs mit rejtegetnem.
Nélküled elveszek, a percek végtére elviselhetetlenek, már csak az számít, egyszer jössz, egyszer itt leszel megint, de már nem tudom, mikor az álom, mikor az ébrenlét, amit a nappalok hoznak rémképnek, káprázatnak mutatja önmagát, mert nem vagy, mégis látlak, bárkire nézek, az arcod, a mozdulatod, a közelséged rohanja meg az emlékeket, mert valóság már csak az, ami Te vagy.
Szép kis kavarodás.
És közben okos és idegen ez a világ. Egyre láthatatlanabb, egyre szürkébb.
Hajnalodik.
Megszegem minden szavam.
Még azt is, amiben igaz vagyok.
Hazudok.
Hazudok , hogy boldog legyél,
hogy igazolja magát a jóslat, hogy hűtlen vagyok,
hogy álnok vagyok,
hogy az vagyok, aminek megteremtesz,
hogy egyáltalán vagyok.
Mondd, mit kezdesz ennyi szerelemmel?
A PÁRDUC
Nincs többé éjszaka.
A ma este nem a Tiéd.
Elhagytál, elvesztél, Gyönyörű Kísérőm.
Oroszlán Szelídséged cserben hagyott.
Kígyó Bölcsességed csapdába esett.
Sas Bátorságod a hegyeken túlra menekült.
Ölembe nem hajtja fejét a bűvölet.
Kezemre nem hullajtja könnyét a szánalom.
Ajkam elnémul.
Látod, a nap is elmúlt.
Rettegés bujkál.
Szomorúság és halál vezeti kézen fogva a Gyermeket.
Te volnál Ő?
Te volnál, aki szeret?
A fák árnyékában Párduc ólálkodik.
A tálkába tejet öntök.
Ő is csak lelkes állat.
Azután hozzásimulok.
Átölelem a nyakát.
Rövid, durva szőre az arcomhoz ér.
Szaga betölti orromat.
Boldog vagyok.
Holnap Istennel ebédelek.
Azzal, aki ma este nem köszön.
KATÁK A MÁSVILÁGON
Zuhanás megint. Újra és hiába.
Kevés vagyok és gyönge. Egyedül semmi, és most egyedül vagyok.
Egyedül, mint ha meg sem születtem volna, hanem csak ott felejtettek volna Isten fejében, mint elvetélt gondolatot.
Már nem is zuhanok. Már nem vagyok többé. És nem, nem a sugarak hevétől porladt semmivé a láng, nem a szenvedélyek vihara harsogta túl a szív zokogását, nem!
Hanem hogy hazugságok útvesztőjében hazug és álnok voltam én magam, anélkül, hogy láttam volna, hogy tudhattam volna.
Becsapott vagyok és bolond. Én magam csaptam be önmagam. Én magam bolondítottam önmagam.
"Simítsd ki,pfuj,morcos szemöldököd
S dühödt szikrát ne hányjon a szemed,
Hogy bántsd velük urad s parancsolód.
Bájad fonnyasztja,mint mezőt a fagy,
Híred megtépi,mint a bimbót a vihar,
A nem illendő,nem kedves semmiképpen."
NAP TÜKÖRBEN
Milyen figyelemre méltó a megfogalmazás. "Hogy visszazuhanj a homályba, amelyből már-már kitörni látszott a fény..."
Legelőbb a nézőpont megragadó. Akaratlanul is a napból tekintek vissza rád. Ami annyit tesz, nem engedted el a kezem. Én voltam, aki túl messzire szálltam, és te nem tudtál követni. A karod megfáradt, a szárnyaid megégtek, gyönge voltál, és én hagytam, hogy elmerülj.
Ne félj, Kedvesem. Többé nem fordul elő. Oly alacsonyan szállok, oly szelíden ölellek sugarammal, oly türelemmel oszlatom szét a homályt, hogy szemed ne rémüljön meg a világosságtól, szíved ne dermedjen meg a száguldásban, karod el ne nehezüljön amint a kezembe kapaszkodsz.
Különös most a tükörben látnom önmagam. Éjfekete haj, amely mögött lángoló vörösben izzik a nap.
ÉDEN A KEZEDBEN
Meghalni. Nem lenni. Nem tudni, hol vagy, mi megy végbe abban a csodálatosan megművelt főben, a lélekben, amely ellenem fordult, hogy ne legyek többé, hogy visszazuhanj a megszokott homályba, ahonnan már-már kitörni látszott a fény, már-már magunk mögött hagytuk az éjszakát, már-már megszerettük egymást.
És most a csend. A szavak teljes hiánya. És félelem tölti be a semmi földjét. És vad szelek zúgnak a sötétség színén, és azt ordítják, Éden elveszett.
Nem, Szerelmem. Éden nem veszett el. Itt van, a kezedben, és nem hiszed.
Azért mégse törd össze. Ne hagyd, hogy szilánkjaira hulljon, mint káprázat, amely nem volt soha.
Engedd, hogy éljen, hogy szeressen, hogy úgy szeressen, ahogyan én szeretlek.
Ahogy a kezedben tartasz, ahogyan nem hiszel nekem.
Ahogyan mindig is szerettelek.
