hanah - lezárt blog

Kedveseim, Kedves Olvasóm!

Illő, hogy e nem várt fordulat után, a naplót lezárjam.

Rövid idő alatt jártam be birtokod.

Meghaltál, hogy újra éledj, gyűlöltél, hogy szeretni tudj.

Jó volt.

Nincs mit mondanom.

új blog - extroverzió:

http://extroverzio.blog.hu/

FEKETE GYÖNGYEI AZ ŐSZNEK

Lázasan, gyógyszer és remények nélkül - minek hitegetném magam. Te már csak ilyen vagy.

Fájdalmas, szép emléke egy találkozásnak, tüskehajú képe a múltnak - igazi jóbarát.

Az utcák újra sárosak. Eső esik, nem is eső, fekete gyöngyei az ősznek. Én pedig zsebre dugott kézzel megyek, hogy neked, akit képzeletem teremtett, reggelit vegyek.

MESÉK EZEREGY ÉJEN ÁT

Álmos vagyok. Eszembe jut Lilith, az első vágy, ahogyan reméltem, jössz, nem engeded, hogy holmi jött-menttel összeadjam magam, aztán az órára nézek, mit keresnél az otthonomban?

Tudod, csak az fáj, hogy téged tényleg éreztelek. Ezer arcodban, ezer maszkodban, ezer énedben, és most annyira mindegy, melyik szó mit jelent, mert ha érteni akarsz, értesz.

Aztán megöregedtem. Kétszáz szép szeretőm közül egy sincs, akivel együtt tölteném a délutánt. Ma veled beszélgetek.

Azt mondod, mesélsz nekem?

ESŐ UTÁN - KÖPÖNYEG HELYETT

Kezdem a legvégén - nagyon hiányzik. A férfi, a társ, és együtt a kettő. De ma valahogy kijózanodtam.

Azt hiszem, már értem a történteket. Pro forma, én provokáltam ki, hogy vége legyen, de hónapok óta Ő tett meg mindent, hogy lépjek, helyette, hogy visszaforduljon a megszokotthoz,hogy elmondja, hogy Ő "jó" volt, Őt kidobták.

Szinte könyörgött, hogy megtegyem. Ezt látom a némaságban, a konok csöndben, amivel az utolsó hónapokban megajándékozott, miközben lobogtatta a papírjait, hogy feleségül vesz.

Ugyan minek? Hogy aztán évekig hallgassam, hogy tönkre tettem? Nézzem, ahogyan szenved?

Nem, köszönöm!

És amióta ennyire tisztán látom, hogy nem voltam más, csak szalmaláng, jó esetben takaréklángon égetett házitűzhely, sem fájdalmat, sem megbánást nem érzek.

Menjen - Isten hírével. Mi dolgom azzal, aki használ, de nem figyel, egy percre nem akar érteni?

Legyek más! Amikor először hallottam ezt a néhány szót, mint a hideg zuhany, úgy ért.

Pedig nem elpocsékolt idő.

Mert többet tudok magamról, a testről, a hormonokról, az emberről, ami vagyok.

És most már végképp nincs miért sietnem. Már azt is tudom, a férfi teste a vágy - fusson hát utána. Én megvárom azt, akinél az értelem tovább terjed a kémiánál.

Nem bújhatok ki a bőrömből.

A szerelem álma kizökkent ugyan a köznapokból, de a törekvés, hogy megismerjem a másikat, ellenállhatatlanul sodor a vég felé.

És persze ott van még, hogy csendes vagyok. Ahogyan mondani szoktam, a beetetés. Mert bájosnak tűnök, kedvesnek, hajlékonynak és szelídnek.

És még csak nem is szándékos. Egyszerűen nem terhelek mindenkit azzal, hogy ráerőltetem az énemet.

Azért a csalódás. Hogy a csinos pofi mögött, a hiúságnak hízelgő szenvedélyen túl, szellem és akarat van bennem, amely társat akar, nem színjátékot, nem hatalom éhes zsarnokot, nem ölebet, nem negédes románcot, hanem vért és tűzkeresztséget.

Ha férfi képes arra, hogy szeressen, kérhet bármit.

De hiszen akkor - nem kell kérnie .

HEGYI BESZÉD EGY NYÁRI SZERELEMRŐL

Néhány ügyes-bajos dolgot elintéztem, sütött a nap, az emberek mosolyogtak, szóltak hozzám, segítettek, ha tudtak, és együttéreztek, ha nem, és átjárt a boldogság - élek!

Különös volt. Mindazok után, hogy tegnap többször is elfogott a kétség, vajon helyesen tettem-e, hogy annyira határozottan nekiszegeztem a kérdést (miből akarunk megélni, hol, hogyan, hogyan akarunk gondoskodni az anyjáról, a gyerekekről, mi az, amit a közös együttélés során ő vállal és mi az, amit én, stb.), amelyre azt, a magyarázatnak is gyönge mentséget kaptam, hogy visszaadja nekem a státuszt, hogy feleség legyek (a fenébe is, már megint feleség, élettárs, szerető, nincs ebben semmi új, én társat akarok, jóban, rosszban, aki nem pusztán „Szívére veszi gondunk, terhünk, Vállára venni nem bolond.”), egyszóval tegnap még ott tartottam, hogy Istenem, én most egyedül vagyok, engem már megint nem szeretnek, és ha látszólag én engedtem, hogy elmenjen, mondhatnám azt is, hogy kitessékeltem az életemből, a tényleges helyzet az, hogy nem vállalt, nem akart velem közös életet, pedig szerettem, szeretni véltem, ma pedig ragyog az ég, és én boldog vagyok, hogy nem vettem a nyakamba a hosszú évek nyűgét és hazugságait, hogy amikor először jutott eszembe, talán nem is tesz semmit értünk, megosztottam a félelmemet, és igaz, nem volt örömteli a tisztánlátás, de jobb, mint ha újabb önámításba estem volna, amiből aligha lett volna kiút.

Élek. Elhatároztam, hogy minden nap sétálok. Eddig Őt kértem, de nem jött. Rossz kedve volt, nem volt hangulata olvasni, tanulni, írni, nem akart játszani, filmet nézni, főzni, egyre csak nézett, valahova a semmibe, majd elmondta, mennyire gyűlöli azokat, akik szeretik ezt az életet.

Fellélegeztem. Mert tegyük fel, szeret. Bár akkor értelmet adtam volna a percnek, hogy beszéljen hozzám, erdőt, mezőt bejárjon velem, akarjon létezni, szeretni, élni, márpedig ez mind elfogyott. De tegyük fel mégis, Ő szeret és én vagyok kevély.

Bárhogyan történt - egymáshoz nem illünk. Nem jó nekünk.

És az is eszembe jutott, hány emberrel tudok veszekedni úgy, hogy utána táncra perdülünk, és egyikünkben sincs rossz érzés, legfeljebb lehülyéz, elmondja, mekkora marhák vagyunk, de nem görgeti maga után a fájdalmat, a sértett férfiúi önbizalmat.

Hát ilyen társra vágyom. Mert alapélményem, hogy imádok élni, szeretek nyíltan, olykor elhamarkodottan felcsattanni, veszekszem, házsártos vagyok, és gyűlölöm az elhallgatást, a mis-másolást, a szégyenlős kíméletet, de ha kidühöngtem magam, nincs bennem semmi harag.

Az egyetlen, ami hosszú ideig próbára tette a béketűrésemet, a hallgatás. Most először mondtam: "Ha hallgatni akar, ám legyen. Nem vagyok én satu, hogy kipréseljek belőle bármit. Ha mondani akar valamit, szól."

Csak az szól, akinek van mit mondania. A többi csak hadonászik, artikulálatlan motyogással mellébeszél, vagy néma, mint a legtöbb, akivel nem lehet közös az út.

Nem vagyok megváltó. Csak annak tudom boldoggá varázsolni az életét, aki maga is álmodik róla.

És még valami.

Piszok nyughatatlan természetem van. Örök szellemi lázban égek, a kíváncsiság, hogy meghalok, ha nem olvashatok és írhatok, hogy gyűlölöm a semmittevést, így nőttem fel, meg aztán a három gyereket sem lehetett másképp felnevelni, és persze igaz, apáméknál megszoktam, hogy sosem a családot vagy másokat tárgyaltunk ki, sosem a világot szidtuk, hanem BESZÉLGETTÜNK, a mindenségről, a bolygókról, a számelméletről, az emberi hiszékenységről, még tapétázás közben is arról mesélt, ki volt Milarepa, vagy Fridolin, a pimasz borz - hát ilyen társat szeretnék.

Másképp a szerelmet halálra unom.

Kicsit kegyetlen, de legalább igaz.

Aludnom kell. Holnap hosszú, fárasztó napnak nézek elébe. Egy jóéjszakát, egy esti csók, egy vers, ami majd álomba kísér...

JOHN DONNE – A SZÁMÍTÁS

Hogy elmentél, én húsz évig – amely

tegnap óta eltelt - nem hittem el;

a zálogod éltetett negyven évig,

s még negyvenig, hogy velem vagy, s enyém, így.

Könnyek közt száz, kétszáz sóhajtva telt,

majd ezer év múlt, egyvégtébe, mert

egyetlen gondolat voltál fejemben;

még ezer év: s hogy emlék vagy, feledtem.

Ám ne hidd, hogy én ily sokáig élek:

meghaltam – de meghalhat a kisértet?

LÍRAI ÉSZREVÉTEL EGY KÉPZELETBELI OLVASÓNAK

Kedves Olvasó!

Igen, átírtam, megrövidítettem néhány bejegyzést. Bocsáss meg. Annyi sületlenséget hordtam össze. És hát nincs jogom kiszolgáltatni a lényt, akit szerettem és aki elhagyott, pusztán azért, mert rájöttem, nem tettem mást, csak amit hosszú, fáradságos munkával előkészített.

Egyszóval nem írhatok.

Tudom, vesztettem. Tudom, barom vagyok. A társadalom hulladéka, ahogyan legutóbb hallottam, amikor a kérdéseimre már senki nem válaszolt.

Én mégsem fordulhatok Ellened. Én nem állíthatlak pellengérre.

Hogy félreismertelek, egyedül magamnak köszönhetem.

Próbálok kilépni a ködből, próbálok menekülni a félelembe, amely körbezár, és figyelni Rád.

Egy kávé, egy nyugtató- és jövök.

HELYZETKOMIKUM ÉS ELÉGIA

Ki vagy te? Miért jöttél a gyűlöletből? Miért vetted a fáradságot, hogy megöld a fényt?

Talán mert áldozat-szagú a vér? Vagy a hugenottáknál előbbre való a származás?

Nem tudom. De kettéhasad a fejem,  és bár mindent értek, mindent felfogok, nem akarom.

Nézem a mélységet. Megcsaltál. A kezem sem fogod.

JELENETEK EGY HÁZASSÁGBÓL

Mennyire nevetséges! Hogy elhittem, egészen tegnapig, egészen addig, amíg már nem volt, csak fájdalom, hogy tényleg szeretsz.

Istenem, milyen megalázó! Szembenézni a ténnyel, amelyet oly sokáig titkoltam önmagamtól, hogy nem voltam más, csak rongy - miért is kell megértenem?

Nem hagylak el. Hittem benned és várok. Hogy mellém ülj, megfogd a kezem, elmondd, hogy érzel, ha összedől a világ, te akkor is vagy, én akkor is vagyok neked.

De ahogy felidézem az elmúlt hónapot, már nem látok mást, csak éjszakát. Hogy akartam, megint csak én, és kértem és adtam, és persze azt kaptam, amit szokás. 

Jelenetet egy házasságból, amelyben nem kívánt személy vagyok.

VALAMI JÖTT-MENT SZENVEDÉLY

Nem tudom, érdekel-e még, ha nem jelentkezel.

A napok múlnak, lassan, lassan megszokom, hogy a válasz késve érkezik, akkor, amikor én már másutt vagyok, másért - miért sietsz?

Ha egyáltalán értelme van még bárminek, azt hiszem, megtörtént, bármennyire is nem írsz, bármennyire is elfelejtesz - akkor meg miért?

Hagyom, hogy beletemetkezz valami jött-ment szenvedélybe, befejezz néhány hirtelen jött munkát, íme a prosperáló jövő - így legyen, így akarom.

Aztán meglátjuk. Még gondolkodom.

SÁMSON SZERELME

Szép Sámsonom után most visszavonulok, hogy megpihenjek. Palotám árnyékos, nem érnek el a sóhajok.

Azt mondják, elárultam őt. Hogy az életét örök sötétben tengeti.

Nincs bennem szánalom. Nem vonz a pénz.

Úgy bíráskodott, mint fogadalmár, aki nem ismer kíméletet.

Asszony voltam. Szerelmes, szeplőtelen. Míg ő ítélt és büntetett, a megtévedt gyermek, azt tettem, amit a gyermek tehet.

Éjjel odalopóztam a fekhelyéhez, figyeltem, ahogyan lassan, magabiztosan veszi a lélegzetet, aztán kinyitottam az ajtót.

Nem volt árulás. A férfi, akit láttam, szajhává, ágyasává tett.

Azért most végignézem. Ahogyan magára dönti a házat, eltemeti az ünnepet, meggyűlöli a nőt, elveszejti az emléket, és a házzal, az ünnepel együtt - végül szerelmemet.

TÖMJÉN ÉS FŰ

Végre kettesben.

Nagy volt a nyüzsgés. Férfiak jöttek, elhagytak, elhagytam őket. Mind egy névvel érkezett, mind száz névvel múlt az éjszakába.

Te megmaradtál.

Nem tudom, ki vagy. Bevallom, nem érdekel. Elneveztelek társnak, kedvesnek, ismerősnek, ennyi nekem most jó.

Csak jó legyél. Ne írj, hogy ne bánts, ne kérd, hogy értselek, ne kérd, hogy szeresselek, mint mást. Akkor veled leszek.

Veled megyek a citrusok között a semmibe, veled megyek a félkész romantikán át az unalomba, veled megyek, anélkül, hogy valaha várjalak.

Elég, hogy vagy.  Nagyon messze, nagyon idegenül. Kezdem jobban megszeretni, hogy nem vagyok, mint ha mindened lennék.

Így őszintébb. Nincs benne tömjén, meg fű, meg szerelem.

SEMMIT ÉS SOKAT

Legyen ez az utolsó.

Ma egész nap csak írtam, takarítottam, írtam, megszereltem egy szekrényt, írtam, elrámoltam a kisszobát, leültem írni, mert éreztem, ennyivel tartozom, no nem a gyásznak, a gyász most elkerül, hanem mert jót tettem, visszaadtam a szabadságodat, és ez felemelő érzés, és persze önmagamnak, annak a nyolc hónapnak, amíg megpróbáltalak körbevenni a csacskaságaimmal, ugyanúgy főztem vacsorát, mint bármely polgárasszony, hát ezért írtam, a semmit és a sokat.

Aztán beesteledett. És tudtam, azon morfondírozol, vajon hiányzol-e és mennyire, és mi lesz most, és hogyan lesz tovább. Pedig hát ennyi. Nem az vagyok, akit szeretsz, nem az vagy, akire várok, és lehetsz te híres, gazdag és jó, rajtunk az nem segít.

Menj, Kedves. Találd meg  Őt és önmagad. Ma én is ezt teszem. Előbb még alszom, kicsit összeszedem a gondolataimat, olvasok Heideggert meg Jungot, de nincs miért szomorkodjunk.

Egy nappal többet tudok a dolgokról. Egy nappal tisztábban látom a jövőt. Látod? Mindezt neked köszönhetem.

PYGMALION

Talán ez volt, ami eltávolított tőle. Hogy a létezésem, a tény, hogy vagyok,  nem tette boldoggá.

Akart valamit. Mindig mást. Ha mást nem, hogy más legyek.

És így veszített el, így érte el, ami a legszörnyűbb, hogy nem érzek fájdalmat.

Hiszen most boldog. Másképp nem lehet. Mást kapott, másképp, máshogyan, valakit, aki nem én vagyok, és így már én is más vagyok, és ő is - nélkülem.

ELKÖSZÖNNI SZÉPEN, AHOGY A JÓEMBEREK

Félek leírni, de amennyi gyűlölet, keserűség volt benned  az elmúlt hónapokban, nem volt már kedves nekem.

Tudod, a másik ember tükör. Énünket látjuk visszaverődni a tekintetben, a mosolyban, abban, ahogyan a szakadék mélyére száll, vagy éppen elfoglalja a helyét az asztalfőn.

Valahányszor találkozunk, úgy érezzük, a mennyekben járunk. Ha három órát alhatunk, nem számít. Ha a munkahelyen összeroppanunk a kimerültségtől, a tudat, hogy szeretjük egymást, elűzi a fáradtságot.

Aztán észrevettem, hogy nincs több csillogás. Gyakran nevetsz, kegyetlen, gúnyos nevetéssel, kirekesztve a pillanatból mindent és mindenkit, köztük engem is.

Hát ennyi voltam, gondoltam. Nem látsz, nem látod önmagad, félrefordulsz, másokat figyelsz, lopva, más, jobb életre vágysz.

Nem ismertem többé a mosolyt. Az arc keskenyebb lett, az ajkak lekonyultak, ha elszóltad magad: "Szeretlek!", elharaptad a szót, a szájad összepréselted, máris valami jelentéktelen anekdotába kezdtél.

Tudtam, hogy vége. Tudtam, úgy bántál velem, ahogyan minden nővel.

Mit mondjak? Nyolc hónap, és amikor elmúlt, amikor hinni kezdtem, hogy vagyok, akkor felöltötted a maszkot, amelynek a látványa rettegéssel tölt el.

Melyik az igazi én? Az, amivé a kaméleon akkor változik, ha nem kell rejtőznie? Az aligátor szemének tündöklése ne volna tükör?

Azt hiszem, köszönetet kell mondanom. Vagy tévedek?

Legalább annyit mondok, szia. Az is fölösleges.

EMLÉKEK

Jó volna adni valamit búcsúzóul. Egy darabkát az életemből, hogy tudd, nem volt hiába. Hogy emlékezzünk rá.

Mert félek, semmim nem maradt. Csak az a néhány kacat, a névjegy, valami autószerelő, mellette kétszáz forint, ami kieshetett a zsebedből - csupa fölösleges dolog.

A dolgok láthatatlanok. Ezt mondtad. És még mást. Hogy másutt emberek élnek, itt szörnyszülöttek,  másutt megbecsülik az embert, nem úgy, mint itt.

Én nem hittem, nem hihettem neked. Mert itt vagyok én, és itt vannak a kölykeim, az anyám, eltemetve, akinek a zsidósága épp csak a zsidóság szemében kérdéses, itt vagyok én, itt élek, itt is fogok megrohadni, ahogyan te mondanád.

Pedig ember vagyok. Nem kevésbé, mint a hollandus, aki reggeltől estig a vendégmunkásokat nézi, és legalább annyira, mint a tazmániai, aki a folyóparton összekulcsolt kézzel mereng, amint az emberélet múlik, mert élek, vagyok, lélegzem, sírok, még utánad is, pedig te aztán végképp nem szorulsz rá a szánalomra, te aztán soha nem kérdezed, a többi barom hogy bírja, én még téged is megsiratlak.

Akkor hogy legyen? Elintézzük egy könnyel, egy "Szép volt"-tal, egy visszahúzott kézzel?

Nincs több. De tényleg. Még azt sem mondhatom, hogy örökre szeretni foglak. De hidd el - örökre szerettelek.

KISEMMIZÉS

Tudod, a legkönnyebb volna azt mondanom, mindenről ő tehet.

Nincs benne élet, nincs benne öröm, szeretet, fél mindentől, ami közelebb visz a másikhoz, közelebb visz önmagunkhoz.

Csak hát én, akkor, ott - Őt választottam. Mert egyedül voltam, mint a kutya, és a kutya hálás teremtés, és akkor, igen, akkor - kedvesen szólt.

És ha már nem szól kedvesen, ha már nem hallok mást, csak az irigység, a gyűlölet szavait, akkor valahol vétettem ellene.

Legutóbb elmondta, burokban nőttem fel, és az, hogy a szüleim szerették egymást és engem, nem az élet, hanem a kiváltságosak kegyelme. És hogy nem értettem őt soha, mert őt nem szerették, és ez így van rendjén.

Hát nincs rendjén. Mert a mosoly nem kerül pénzbe. A reggeli csókot ingyen adják. Az öleléshez nincs szükség másra, csak hogy életünkben egyszer ne elvenni akarjuk azt, ami nem jár nekünk, hanem adni, adni mindenünk.

Hogy a tapasztalat a segítségemre sietett volna? De hiszen koldusként érkeztem, és királynőhöz méltó fogadtatásban volt részem.

Egészen addig, amíg ki nem mondta a szót: nem akar semmit.

Akkor elengedtem. Mert a semmi, itt, most - én vagyok.

ANYÁK, SZERETŐK, SZÉPEK

Mondhatom, szépen vagyunk. Egy újabb szakítás, igazán diszkrét, határozott.

Azt várod, elérzékenyüljek a naplementétől meg attól a vörös teliholdtól, amely úgy vigyorog a képembe, mint jóllakott disznó a gazdájára, mielőtt leölik?

Nem, Istenemre, nem.

Istenemre, aki szerinted nincs, mert az ilyenek, mint én, Isten nélkül rohadunk meg a földben, Istenemre, nem bánom, hogy így történt.

Nem való vagyok neked.

Nem tudlak elfogadni.

Nem tudom nézni, ahogyan éjjel eltakarod az arcod, hogy szenvedő múltadon és fájdalmas jövődön merengj, nem tudom látni, amint bedugod a füled, hogy az élet zaja ne érje el a lelkedet, nem szeretem az aszketizmusodat, nem szeretem, hogy nem élvezed az ételt, amit eléd tesznek, hogy nem örülsz annak a fonnyadt toboznak, amit a tanulmányi kirándulásról hoztam olyan lelkesedéssel neked, hogy képtelen vagy elereszteni egy mosolyt, mert még azt hinném, boldog vagy.

Hagyjuk a fenébe.

Persze hiányozni fogsz. Hiszen jól tartottál, ahogyan asszonyállatot szokás. Csak a lelkem éhezik. Fényre, szeretetre, szóra.

Hát ebből nem sok maradt.

Vigyázz magadra. Ez az utolsó, amivel elengedtelek.

És hogy ne felejtsd el az asszonyt, aki megszült, felnevelt.  Akinek havonta lerovod a tartozásodat, amiért az életét, az életet, amely minden volt, csak nem álom, nem öröm, neked adta. Minden bajjal, minden nyomorúsággal, minden reményteli várakozással, neked, ahogyan én - a gyermeknek.

Akit nem szültem meg, hogy ne legyen miért.

ÁRNYAK

Túl messzire mentél. Felforgattál mindent. Szememre vetetted, hogy elmúltam ötven és a gyermekeim elvesznek ebben a kőrengetegben, hogy elhagyott a szerencse, mert nincs többé szükségem árulásra - elég.

Nincs kedvem visszanézni. A távoli alak, a magányos férfi te vagy.

Nem fésülöm a hajad. Nem fürdetlek illatos fürdőben. Nem ápolom a tested nehéz, keleti olajokkal.

Marad az ember, aki semmit nem akar.

BÚCSÚ A KEDVESTŐL

Ezt a levelet tegnap írtam, mielőtt beszéltünk. Mégis fontos. Sok minden nem úgy, mint akkor, amikor rádöbbentem, már nem hallasz, nem látsz, elvesztettem egy világot, Téged, mindazt, ami nem voltam soha, de fontos.

Azt mondod, a szerelmem személytelen. Azt mondod, nem szeretlek. Azt mondod - ugyanazt, mint akkor éjjel, és most értem, mindez mit jelent.

Ó, Kedvesem! Milyen szépek a szavak! Nem téged szeretlek? Nem téged ölellek? Nem a te nevetésed varázsolja az életemet boldoggá?

Akkor nem szeretlek. Akkor ez is igaz, mint minden és semmi más.

Tudod, azt szerettem, hogy életet adsz. Hogy melletted a nap csupa fény, öröm, nélküled nincs más, csak fullasztó hőség és hideg, azt szerettem, hogy nevetek, játszom veled, melletted élek, felhőtlenül és szabadon, szeretlek érdek és akarat nélkül, törvényen kívül, istenen kívül, csak úgy - hogy szerettelek.

Talán nem is téged szerettelek. Talán ha örök szomorúságban kellett volna élnem, már nem is szeretnélek, még az is meglehet. Talán ha azt érezném, már nem szeretsz, nem látnám időről időre a szemedben azt a különös fényt, azt az odaadást, szerelmet, hanem rideg, idegen tekintettel néznél rám, mint most, amikor kételkedsz, mint a természet torz tévedésére, akkor talán nem szenvedtem volna,  meghaltam volna, mert nem jó szeretni azt, aki nem szeret.

Ennyi igaz abból, ami a vád. És hogy érzem, én is csak romlott, elkényeztetett, agyongyötört játéka vagyok  a szerencsének, mert megvolt mindenem, méltatlanul, és én nem becsültem, és nincs  semmim, mert az egyetlen szó nem hangzott el soha, a szerelmes pillantás nem érintett soha, és mert haragudtam, mert látom, addig vagy, amíg a kedved tartja, nem vagy az enyém, és hát látod, eddig tartott a végtelen.

Mint a gyermek, ha túl sokáig álmodik, majd megkapja, túl későn, amit szeret, és már nem kell neki, már csak a hibákat látja, gúnyosan nevet: "Ez is csak olyan, mint a többi!"

Így vagyok én is. Mint a többi. Nem jobb, nem okosabb, nem szerencsétlenebb. Egyetlen ajándékom volt, hogy szerettelek.

És most egy vagyok csupán a sok közül?

Így is van. A szeretet nélkül, amellyel szerettelek, semmi vagyok. És hogy a szeretetem nem jó Neked? Istenem! Akkor hát nem én vagyok az, akit szeretsz. Hogy csak a nőt látod bennem? Veszélyes ellenfelet? Akkor hát nem értettelek. A véremben találtad meg az okot, hogy idegennek nevezz, és most száműztél, az Édenből, ahol csak addig éltem, amíg nem találtalak.

Nincs szó, hogy elmondjam, milyen, amikor a szeretett személy arra ébred, már csak a hiányt láthatod. És minden igaz. Nincs mentség, nincs kifogás. Ha az lettem, ami vagyok, nem az, amire vágysz, a Teremtő meg kell ölje a teremtményt.

Hát hogy is ne küzdene az életért, aki csak egyszer élt! És hogy is ne küzdene a szerelemért, aki csak egyszer szeret!

A vesztesek egyébként is mindig küzdenek. Amíg élet van bennük. Amíg szeretni tudnak. Amíg már nincs miért.

KÉSŐ AJÁNDÉK

Ez az én ajándékom, Neked. Az elkényeztetett kedvesé, akit a sors mindig is kegyelt, az üdvöskéé, akit mindenki szeret, elismer, csak éppen az nem, akit szeret.

Ez az én ajándékom, amivel még egyszer, amíg a kezem fogod, a világmindenség szívébe kiáltom, hogy vagyok, ember, lény, a testem mélyén az idegszálak érzésben, fájdalomban, szeretetben, hálában és kétségbeesésben végződnek, és érzem, amikor azt mondod, nem szeretsz.

Nem dől össze a világ. Igaz. De kincs voltam - Neked.

ÉBREDÉS

Szép napunk van. Tegnap szerettelek - ma elmegyek.

Látod, lenyűgöző az ég! Mint a rajzon, amit neked festettem, egyszer, régen.

Nem tudtam még, hogy nincs jövőnk. Úgy hallgattam a meséidet, mint ha igaz volna minden szavad. Ma már tudom, hogy igaz volt.

A távoli Perzsia, a makedónok és a médek háborúja, a függő kert, a gyümölcsökkel és a rózsákkal, talán még az is, hogy szerettél.

Azóta minden megváltozott. Este kikészítem a cipődet, kivasalom az  ingeidet, pakolok valami tízórait, mint bármelyik asszony.

Halkan megyek. Álmaidra ma is vigyázok.

ERRŐL ÉS MÁSRÓL

Lásd be, magányosak vagyunk. A magány, természetéből adódóan, kedvez az írásnak, de nem feltétlenül.

Egy időn túl már csak önmagunkat ismételjük, én legalábbis ezt teszem, és mert másra várunk, mást remélünk, már-már egymásra, önmagunkra haragszunk, amiért mások vagyunk, mint a képzelet.

Szeretek beszélgetni veled.

Nem először történik, hogy elveszítem a fonalat, az sem újdonság, hogy olykor keserűség fog el, amiért más helyett veled töltöm a délutánt, de a hangulat múlik, a magány oldódik, és én jövök, újra, hogy immár szabad akaratomból és ne a Kedves helyett időzzek itt, Veled.

ÉGI NÁSZ

Túl sok isten van körülöttem. Megszédítenek égi násszal, kényeztetnek édes borokkal, és én hiszek nekik,  hiszek az isteneknek, ahogyan neked is hiszek, amíg a bolondok udvarában utol nem ér a müezzin éneke.

Most angyalokkal játszom. Amióta mecsetbe járok, egyre többen vagyunk mi egymás között. Férfiak, nők, szárnyas emberek.

AMIÓTA VELED

Bolondság volt annyira nekikeserednem. Méltatlan, gyermekre emlékeztet.

Gondolnom kellett volna a felnőttek megbízhatóságára, a szeretők hűségére, Abelardra és Ferencre, és persze arra, hogy szeretsz.

Mert szeretsz, ha jól tudom. Legfeljebb nem adod jelét, legfeljebb úgy bámulsz bele a semmibe, mint ha nem állnék itt, előtted, ruhátlanul, könyörögve, hogy szeress, igazán szeress, ne csak ígérj, ne csak a képzeletemre bízd, hogy hinni tudjak neked.

Mindenesetre a nyavalygás órájának vége. A nap is elmúlt. Persze nélküled, ahogyan mindig, amióta veled vagyok.